"A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt." Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár (ford: Boglár Lajos)

"Olyan világban élünk, ahol senki sem hallgat meg minket". Prof. Mistein.

'"A fakocka nem tréfadolog" Tarlós István

Kétdimenziós kompakt sokaság (felület, aminek határa van). A nem irányítható felületek standard példája." A Wikipedia a Möbiusz-szalagról.

Három évvel a legendás Mátrix előtt ugrálnak dimenziókból dimenziókba a Buenos Aires-i metró 86-os szerelvényének utasai - sci-fi volna? A filmművészeti főiskolán tanító rendező vélhetően annak szánta, nagy tudományfantasztikum-rajongóként írják le őt az argentin szaklapok. Mégis szuper-elititista művészfilm lett az eredmény, viszont a legjobbik fajtából való. Moebius (1996, Gustavo Mosquera R.).

Miért mondom, hogy szuper-elitista? A klisé a szokásos katarsztrófafilmé: nagy a baj, de a bürokraták először elsunnyogják, később nem tudják kezelni, közben érkezik egy okostojás fiatal tudós fiúka, akinek pedig nem hisznek, de aztán mégis megoldja ügyesen a problémát. Csakhogy az okostojás sokkal-sokkal okosabb a szokásosnál, sőt, esze ágában sincsen leereszkedni a köznép szintjére, hangosan narrált gondolatai és kimondott szavai közelebb állnak a költészethez, mint az akár művelt népek hétköznapi beszélt nyelvéhez, jobban megértik egymást a "vonatrabló" (jáj spoiler, légy óvatos!) egykori pofesszorával, mint bárki köznéppel.

Maga a rendező sem tesz kísérletet arra, hogy megkönnyítse a hüjék dolgát - mivel én is ebbe a paraszt-kategóriába tartozom, ki kellett például guglizzam, mi is az a Möbiusz-szalag, magyarázat híjján. Holott ez a sztori lényege: a szövevényes metróhálózat egyik szerelvénye ezen a sémán mozog, miután pedig a masiniszta jól felgyorsítja, hopp, dimenziót ugrik, és huss.

Az ötlet nem Mosqueráé - az inspirációnál erősebb forrás kellett legyen Armin Joseph Deutsch A Subway Named Möbius című novellája, még az elveszett szerelvény száma is egyezik. Ehhez képest A.J. Deutsch egy szerzőnek van feltűntetve a sok közül, ami azért fura, de lelkük rajta.

A Deutsch-novellához képest kifejezetten argentin adalék Borges - akinek a neve nem csak az egyik metróállomásén tűnik fel, nyilván nem véletlenségből, de még innen sem nehéz az ő szűrreál-könyvtárára asszociálni a közlekedési vállalat archívumáról, ahol Okostojás (Guillermo Angelelli) a vágányhálózat térképét keresi.

Borges bábeli könyvtára = világmindenség a közlekeletű műelemzők szerint legalábbis. Olcsó vicc, hogy a két és félvonalas pesti metróban azért nem lett volna ekkora nehézsége a Pratt-fiúnak? A felújított hármas metrón nekem már nem volt szerencsém utazhatni, de a régi horrorvonalon annál többet, és mondhatom, a Möbiusz-szalag a fasorban sincs, ami a stresszhelyzetet illeti.

Deutsch és Borges mellett inspirálók lehettek Subiela mozijai is - sokat posztoltunk már, szeretjük -, a szép képek, a költői narráció, és (elnézést, nem tiszteletlenségből mondom, ellenkezőleg), az egész sztori sztoritlan értelmetlensége mind őrá emlékeztet. Több kommentben is olvastam, hogy a Moebius megérdelemne egy remake-et, módern vizuális technikákkal. Talán igen, ha pusztán sci-fi-nek nézzük. De koránt sem biztos szerintem. Nekem legalábbis teljesen rendben lévő a Felszállt az Orionba öltött magasköltészet. Itt győződhetsz meg róla:

Minden argentin rablógyilkos szép, meleg fiúka? Az első, és a második gondolatom is ez volt Luis Ortega filmjét nézve (El ángel, 2018) - nehéz nem észlelni a párhuzamot Marcelo Piñeyro Plata quemadájával. Bár a kritikák rendre Trapero El clanjával vetik össze. Ebben is van valami: Carlitos, a főhős bűntársa, Ramón (Chino Darín), igen, ő Ricardo Darín fia, ha nem az lenne szegény, azt mondanám, hogy teljesen rendben lévő az alakítás, de így csak azt kapja, hogy majdnem olyan jó színész, mint az apja, innen lesz szép nyerni, szóval Ramón családja valóban van olyan terhelt, mint az emberrablásra szakosodott família az El clanban.

De nekem mégis a Plata quemada az alap, ott van például a befejezés: lefogása előtt Carlitos ugyan magában, de éppúgy bulikázik a kommandósok gyűrűjében, mint az előd fiúpáros tette annó. De már csak azért is citálnám a Piñeyro-filmet, mert számos kritika fanyalgott (magyarul az Indexen pl ez itten) az Ángelen, miszerint midologmár szerethetővé tenni egy pszichopata, aszociális sorozatgyilkost.

Hát pont nem látok kísérletet sem erre. Ami a hatást illeti, én például (= 1 néző a sokból) nagyságrendekkel közelebb álltam rokonszenvezni a Plata quemada """"hőseivel"""", nem mintha ne lettek volna latrok ők is, de egymást legalább valóban szerették, ha másokat nem is, Carlitosról ellenben semmi ilyesmi nem mondható el, mármint hogy bármilyen emberi érzelemre képes lenne. Csinosra maszkírozott gyilkológép - márpedig ha ez kiderül valakiről, akkor szerintem pont nincs gond a forgatókönyv megközelítésével.

Föltéve, hogy nem szájbarágó erkölcsi útmutatásra, bibliai példázatra váltottunk jegyet, hanem moziba egy film-noir történetre. A teljes, de legalábbis fél Almodóvar-família által összeproducerkedett pop-art az Ángel. Amennyiben pont olyannak festi le a hősöket, amilyennek látszanak, nem magyarázza meg, miszerint sorozatgyilkolni helytelen magatartás, ha egyszer a főszereplő előnyös külsejű, nem írja át rosszarcúvá, csak mert igazságosabb, ha egyben csúnya is, aki rohadék. Nem keresi az okokat sem (Carlitost gyerekkorában megharapta egy foxi, a családnak nem volt pénze bundazoknira, netán vonzódik az anyjához, semmi efféle tényfeltárás). Viszont a valóság popartos másolása annyira remekül sikerült, hogy a főhős, Carlitos, azaz Lorenzo Ferro nem csak a filmbeli anyjára (ezúttal megtört, idősödő asszonyként is nagy kedvencünk, Cecilia Roth) hasonlít, de saját magára is.

Ezt így hogy? Hát így. (Poszt folytat alant)

Ő az eredeti Carlitos, azaz Carlos Eduardo Robledo Puch, akit 11 ember hidegvérű kivégzése és kitudjamennyi fegyveres rablás miatt 1972-ben, mindössze 17 éves korában elfogtak, majd elítéltek, s Argentína történetében a legtöbb időt, 45 évet töltött börtönben. 

Nem krimi az Ángel, amennyiben semmit sem látunk a nyomozásból, abból, a zsaruk hogyan és mikor jönnek rá, hogy Carlitos az, akit keresnek. A sztori a fiú sztorija, az elejét ő narrálja, született rablóként mutatva be magát, mint aki nem hisz "ezekben a dolgokban, hogy ez az enyim, ez meg a tied". Gyilkos később lesz, bár nem sokkal: az egész történet egy év alatt játszódik, ennyi idő telik el amíg a besurranó tolvajból nagymenő rabló, majd hidegvérű gyilkos válik (a sorozatgyilkos nem jó szó egyébként: sokat öl ugyan, de nem egy bolond rendszer szerint, inkább mint a háborús katonák: ha úgy hozza a szükség). Nem csak az érzelmek, úgyis mint bűnbánat, kétkedés, kötődés, szerelem stb hiányoznak a portfolióból, de a félelem is: így lesz hatékony bűnöző, de ezért is bukik le nyilván. Én fizettem a Youtube-nak, hogy lássam a filmet (kb 2 eurót, sztem okés üzlet volt), ha te még nem tudod, hogy megéri-e, itt az előzetes angol felírattal, hátha segít eldönteni:

- Ez micsoda?

- Vér. Nincs rejtélyesebb dolog a vérnél. Akarod látni a tiedet?

(...)

- Mi köze a vérnek a dicsőséghez?

- A keveredés beszennyezi a vért, elpusztítja az emlékezetet.

- Mire kell emlékezni?

- Arra, hogy kik voltunk.

- Miért, kik voltunk?

- Sonnenmenschen.

A 12 éves Lilith beszélget német orvosával. Lilith az életkorához képest fejletlen, társai kegyetlenül gúnyolják az argentin Dél német kolóniájának iskolában. A lány és édesanyja azt várja a kutató orvostól, hogy az általa kínált gyógykezelés felgyorsítja a pubertáskori fejlődést. A helyszín akár Németország bajor régiója is lehetne: a lélegzetellálító szépségű Bariloche Patagóniában. Az Andok havas csúcsai és kristálytiszta tavak vidéke. Az orvos, akit Helmut Gregorként ismert meg a család, valójában Josef Mengele.

A hatvanas években járunk, a nemzetközi igazságszolgáltatás elől bujkáló nácik előszeretetettel választották Amerika legdélibb szegletét.  Wakolda (2013, Lucía Puenzo).

A harmadik Lucía Puenzo film egymás után. Megőrült a recenzens? Nyugodtság, a véletlen műve, pontosabban a Youtube-algoritmusé alighanem. De kifejezett jó mozit hoztam, simán befurakodhatott volna a nemrégi nőirendező-top100evörbe (akárcsak a szintén Lucía Puenzo-mozi El niño pez).

Van itt minden: Dél-Amerikában bujkáló náci fejesek és az őket fedező náci-szimpatizáns német kolónia, s az egész bandát üldöző Moszad - ennyiben fikciós, de nem megalapozatlan történelmi kémes krimi. Kétségbeesett szülők, akik lassan jönnek rá, hogy egy szörnyeteg hálózta be a gyereküket - családi dráma, thriller-effektekkel. És persze a rendezőnél beakadt allegóriák: a pubertáskor szenvedései, ide értve a szexuális identitáskerest (vö. bár nem tudod, ha nem láttad, viszont én egy darabig nem merek több Puenzót posztolni, elnézést, a hermafrodita kisfiú és családja sztoriját feldolgozó XXY-nal), plusz a látványosan fotózható jelképek: ami a Niño pezben maga volt a halgyermek, itt a porcelánbabák ijesztő armadája: emberkísérlet, halálgyárak, kiszolgáltatottság stb. sokminden ide érthető.

Utóbbiból, mármint a babákból és az allegóriákból talán kevesebb is elegendő lenne, vagy a viszonylag rövid - alig másfél órás - mozit kellett volna kicsit megtoldani a bővebb kifejtésért. Maga a cím is allegória kéne legyen, de nekem pl nem jött át: Wakolda a főszereplő kislány babájának a neve, az apuka (Diego Peretti) által kifejlesztendő, mechanikusan dobogó szívvel felvértezett porcelánbaba prototípusa.

Wakolda, más átírásban Guacolda őslakos amerikai, mapucse hősnő, aki ellenállt annó a gyarmatosítóknak. Utalás sincsen a moziban, hogy mire kellene róla asszociálnom, sőt a névválasztás eredete sincs kifejtve - persze könnyen lehet, hogy az argentin célközönségnek alapértelmezett, Magyarországon sem szorul bővebb kifejtésre Mátyás király vagy Toldi. Passz. 

Hasonlóan beszédes, csak éppen én nem vágom teljesen, mit mond a főhősnők névválasztása: a leány (újfent kalaplengetés a gyerekszínészeknek, ezúttal Florencia Badónak) Lilith - a bibliai gonosz démon neve. Anyja (Natalia Oreiro) Éva - márpedig az ős-Éva szerepe az eredendő bajkeverésben eléggé közkeletű sztori.

Annyit még érdemes hozzátenni, hogy az eredeti Ótestamentom-változat szerint Lilit volt Ádám első csaja, csak összerúgták a port, és Lilit inkább démonnak állt. Most akkor Lilith az apjával szeretné csinálni? Vagy az apja vele? De akkor miért smárol a bátyjával - igen, ilyen is történik ... - és főképp micsoda ez a plátói vonzódás Mengeléhez? Mengele = Sátán? Ezért?

És Éva szerepe micsoda? Ősanya? NER-értelemben vett biológiai reprodukciós szerkezet? - már Lilithen kívül is van pár gyereke, és éppen ikrekkel várandós - újabb rémisztő lehetőség a német doktornak. Ide, a reprodukciós jelképhez illeszthető a játékbaba-allegória is: ahogy az apa, Enzo nem csak hús-vér kisbabákat, hanem, kezdetben hobbiként, majd sorozatgyártásban az eredetihez minél hasonlatosabb bábukat állít elő.

Netán van némi féltékenység is az anya-lánya viszonyban, ezért hagyja Éva a német doktort kiteljesedni Lilith "gyógykezelésében"? Akkor is, amikor az apa már régen gyanakodna? Akkor is, amikor Lilith szervezete egyre rosszabbul viseli a hormoninjekciókat? De az újszülött ikreket vajon miért bízza rá, őrájuk csak nem féltékeny? - erre már nincs ötletem. Pedig ezt is nekünk kellene együtt kitalálni, ahogy azt is, hogy végül mi lesz velük, mármint a családdal, ezt ugyanis elvarratlanul hagyja a film. Ikrek az inkubátor-sátor alatt, Éva-Oreiro csendesen sírdogál (itt nincs kalaplengetés, az uruguayi-argentin színésznőt finoman fogalmazva is túlértékeltnek tartom), a német doktor, értesülvén elvbarátja, Adolf Eichmann lefogásáról Buenos Airesben, hidroplánon távozik, ez a film vége, s a stáblista elé beszúrt "milettvelük" lábjegyzetből is csak Mengele további bujkálásáról, és a német iskolába beépített Moszad-ügynök leleplezéséről értesülhetünk.

A teljes film megnézhető itt (ha nem értesz németül, kapcsold be a feliratozót, a film bő fele németül játszódik, a felirat spanyol lesz):

Emlékeztek? El viaje hacia el mar. Öt vidám, kicsit bolond koma a tenger felé tart, eközben nem történik pont semmi, de a néző mégis ugyanazt a boldogságot és békét érezheti, amit az utazók. Most megnézhetjük a mozi inverzét. Esemény esemény hátán, a végén bónusz depresszióval. Los últimos (Nicolás Puenzo, 2017).

Jöjjön, ami még nem volt - sokak szerint egyáltalán soha sem az egész argentin filmművészetben, de kis porszem vagyok a nagy kövek árnyékában ahhoz, hogy ezt le merjem írni - sci-fi, katasztrófafilm, háborús thriller, apokalipszis-mozi.

Különösen ajánlott klímaparásoknak és antiglobiknak, vörösknek és/vagy anarchistáknak. Mivel éntőlem egyik nézet sem áll létezhetetlen távolságban, belevágtam, és apróbb kellemetlenségektől eltekintve azt kaptam, amit vártam. Parát. Ami egészen addig tartott, amíg át nem vette az uralmat a vörösanarchista énem cinikus tagozata: dík, milyen jó üzlet kerekedik a klímakatasztrófából, Greta Thunberg David Attenborough vállán sírdogál.

A sztori tényleg a holnapután: háború a vízért a holdbélivé olajbányászott Atacama-sivatag argentin részén (meg vszeg a többin is), a kizsákmányolt helyiek, főképp őslakosok, de jópár criollo is aktív herbálfogyasztó északmagyar zombiéletet él sárkunyhókban vagy menekülttáborokban. Dávid vs Góliát hadviselés, sajnálatos módon a legdurvábbnak szánt képek is ismerősek lehetnek bármelyik témába vágó tévéhíradásból. Mondok: nagyon-nagyon közeli holnapután, sajnos komolyan hiszem.

Hogy azonban a moziban kicsodák a Góliátok, konkrét nem hangzik el, de azért nagy fejtörést nem okoz kitalálni: amerikai angolt beszélnek, és annak is látszanak.

"A háború szerződések láncolata" - hangzik el a filmben az egyik Rosszfiútól, és ebben éppúgy sok igazság van, mint az alapfelvetésben, miszerint hamarosan ölni fogunk egy pohár iható vízért. Ha mi esetleg meg is ússzuk (szerintem nem), a gyerekeink biztosan nem fogják.

Még ha alapvetően üzlet is, érzékenyítésre mindenképpen remek a sokkoló rémmese. Egy fiatal pár (Peter Lanzani és a perui Juana Burga), majd a hozzájuk csatlakozó megcsömörlött haditudósító fotóriporter (Germán Palacios) menekülése a tenger, a Csendes-óceán felé, át az Andokon. Olvastam kritikát, miszerint kár volt beleszőni a sztoriba a menekülő fiú béna találkozását ezer éve nem látott apjával a kikötőben, mellévisz a történetnek. Szerintem viszont nem kár, nekem legalábbis nem a szívtelen apafigura, hanem a fent említett herbálzombi jött át - az idősödő férfi, aki beletörődött az elnyomásba, se ellenállni, se lelépni nem akar. Az úgynevezett hallgatag többség. Ezzel is helyénvaló szembesülni.

Az érzékenyítés pedig ezúttal családi biznisz, ami megint csak felvet kérdéseket. Nem mintha tilos lenne, meg ha egy pék átadhatja a boltot a fiainak, miért ne tehetné ezt egy ismert filmrendező is, másrészt teljesen biztosak vagyunk benne, hogy a tehetség 100 százalékban öröklődik, üzembiztosan valamennyi utódra? A direktor Nicolás Puenzo az Oscar-díjas La historia oficial-t jegyző Luis Puenzo fia, a nemrég posztolt El niño pez-t rendező Lucía Puenzo fivére. A forgatókönyv alapja Lucía regénye, a testvérek társ-producerek is, s a stáblistán ráadásul feltűnik még Esteban Puenzo neve is. Aki szerint ez sok lehet a jóból, csekkolja, hogy talán mégsem, a teljes film itt megnézhető (és hogy oldjam a Puenzo-nepotizmus miatti hápogást, jó hír azoknak, akik rajonganak a kilencvenes évek szirpupos popzenéjéért és mégsziruposabb sorozatairért: a menekülttábor doktornőjét az uruguayi énekes-színész, Natalia Oreiro, magyarországon úgyis mint Vad angyal játssza, spoiler: jót tettek neki az évek, komolyan): 

Újranéztem a poszthoz, évekkel ezelőtt már láttam, pedig akkor még nem voltam argentinmozifüggő. Akkor kifejezett leszbikusmoziként határozták meg, és érdekelt a téma. Különös, de csak most, másodjára jött le, hogy bár kétségtelenül lány szeret lányt a mozivásznon, egyáltalán nem leszbikusmozi, ahogy mondjuk az Adéle élete vagy akár az Egymásra nézve az: amennyiben a sztori lényege a főszereplő(k) szexuális preferenciája, minden egyéb fordulat ebből következik. Az El niño pez (2009, Lucía Puenzo) sokkal szabadabb film, úgy értem, megközelíti az általam tökéletesen elfogadónak gondolt művészetet/szórakoztatóipart, ahol nem csak, hogy érdekességként megjelenhet a szexuális (fenéket, legalább annyira érzelmi nyilván) sokszínűség, de a normális élet, a mindennapok része. Úgy értem, a melegek nem "meleget" adnak elő, hanem egy bármilyen összetételű emberpárt, akikkel történnek dolgok, amiből filmet írnak.

A legkisebb szegénylegény elnyeri a királyfi szerelmét - miért nincsen ilyen mese? Amíg nincs, addig ne papoljunk elfogadástól, ha kérhetem, de az El niño pez jó lépés ebbe az irányba. (Ahogy a már posztolt Plata quemada is az, még ha ott, ahogyan itt is a másságtól idegenkedők érzékenyítését szolgálja alighanem, hogy a bankrabló fiúpáros, ahogyan a niño pez lányai is, dekoratív, szép jelenségek, szintén várnék sztorikat idős és/vagy átlagos külsejű, netán előnytelen megjelenésű melegekről, ezt is köszönöm majd.) Történetesen egy leány-pár a főszereplő, de lehetne két fiú vagy koedukált is, a forgatókönyvben nekik szánt konfliktok eredője nem az, hogy melegek. Sokkal inkább a két lány eltérő társadalmi helyzete. A szerelmüket elfogadja a környezet. A szociális mássággal már sokkal kevésbé tud mit kezdeni.

Lala (Inés Efron) felső-középosztálybeli tinédzser leányka Buenos Aires úri negyedében, szeretője a szobalányuk, Guayí (Mariela Vitale) guaraní őslakos amerikai, paraguayi bevándorló. Olvastam kritikát, ami szerint a film jó-jó, de sokat markol: kivándorlás/bevándorlás, családon belüli erőszak, kisebbségek, őslakosság problémái stb. Tévedés szerintem. Ez mind következhet, és sok esetben következik is abból, hogy a pár egyik tagja migráns. Elhagyta a hazáját, megvolt rá a jó oka, ahová ment, ottsincskolbászból - nem annyira különleges ez, mint gondolnánk a közepespopcornt ropogtatva.

Különlegessé a remek rendezés teszi, az, ahogy látni, hogy a főszereplők között valóban működik a kémia, a modern, mégis szűrreális tündérmese, ha tetszik, a Márquez óta leglatinabb mágikus realizmus, ezúttal a "niño pez" guaraní legendája: a tó mélyén élő "halgyermek", a neki szentelt szobrocskák szerint afféle barokkos Jézuska vagy Putto akár, aki a fuldoklókat elkíséri a mélybe. Mindez csodaszép képeken mutatva.

Lucía Puenzo - az Oscar-díjas, már megposztolt diktatúra-mozit, a La historia oficialt rendező Luis Puenzo lánya - elkötelezettnek tűnik a választási szabadság témája iránt, első mozija az XXY egy hermafrodita kamasz fiúról (?), a magát lánynak érző Alexről szól, akit egyébként szintén a fiús szépségű Inés Efron alakít (és majd fogom posztolni, kis türelem). Az El niño pez alapja pedig Puenzo saját korábbi regénye.

De hogyan is jön az őslakos legenda a Buenos Aires-i kertvárosi puccba? - ez is egy titok, amit lassan értünk meg. Lassan, mert Lala, aki a paraguayi falusi tó partján várja szerelmét, úgyszintén lépésről lépésre fejti érti meg, mi történt Guayíval évekkel ezelőtt, miért nem akarja látni az apját többé, de miért viseli el mintegy jóvátételként, hogy ártatlanul megvádolják Lala apjának, a befolyásos argentin bírónak a meggyilkolásával. Rómeó és Júlia sztori az övék, lássuk meg, olyan tragikus-e a vége, mint a veronai hetero szerelmespáré vagy a lányoknak van reményük a közös túlélésre.

Nem spoilerezek inkább, pedig lenne kedvem, de érdemes megnézni a filmet, ha még nem láttad. Itt például. Ez pedig az előzetes: 

Nem tegnapi a vita a legősibb mesterségről. Miszerint a testtel való rendelkezés lehetséges része, normális ügymenet-e szexmunkásnak lenni, egy szakma a sok közül, pont mint a tetőfedő vagy az első csillés, nincs itt semmi látnivaló, avagy: a prostik a társadalom együttérzést igénylő áldozatai, akiket kizsálmányolnak a stricik, a kuncsaftok, és elítél az álszent környezet. A film nem moralizál ezen csak bemutat, de mintha az első álláspont mellett tenné le a voksát. Alanis (2017, Anahí Berneri).

Sokadik poszt ez már a blogon, mégis először írunk női rendező filmjéről - alapesetben ellenzem a mesterségek képviselőinek genderalapú megkülönböztetését, poz. irányba is, szerintem űrhajósok vannak, tanárok, ápolók és óvodapedagógusok, és igen, prostik, fiúk és lányok, nők és férfiak vegyesen, se magáról a foglalkozásról általában, sem a konkrét tevékenység konkrét hatékonyságról nem árul el semmit önmagában a dolgozó ivara. Ebben hiszek, ezért dolozom a magam szerény eszközeivel a nyelvi PC-n, ahogy pédául az asszonyállat már nem használatos, s lassan honatyák/városatyák sincsenek szerencsére, ne legyenek óvónők és miniszterasszonyok sem, lépésről lépésre.

És mégis, Berneri filmjei, az ismertebbek legalábbis nőfilmek, vagyis női sorshelyzeteket mutat be az öregedéstől az elvált szülőségig előszeretetettel. Az Alanis is nőfilm és anyafilm, sokkal inkább az, mint a sokadik kurvatörténet - nélkülözi legalábbis a prostikról, egyébként általában férfiak által gyártott kliséket vö. A kaméliás hölgytől a Pretty womanig, miszerint a romlott test érző szívet burkol, a kéjhölgynek is minden vágya a tiszta szerelem valamely nagyvonalú, ámde kimosakodott kuncsaftja oldalán. 

Maria, művésznevén Alanis (Sofía Gala) semmi ilyesmit nem forgat a fejében. Nem ismerjük és nem is ismerjük meg viszonyát a férfiakhoz - mármint viszonyulásra gondolok, viszonyai egy jelentős részét kétségtelenül megismerjük a maga totalitásában, talán alaposabban is, mint feltétlenül szerettük volna: az öreget, akinek nem áll föl az autóban, és ezért árkedvezményt kér, a fiatal kokainistát, akinek szintén vannak merevedési kihívásai, viszont lelkesíti, ha szóban gyalázzák szex közben stb. Alanisnak a munka tárgyai, nem undorodik, nem gyűlülködik, nem sajnáltatja magát.

Mondhatni profi. Miközben neveli másfél éves kisfiát, Dantét - lehet, beszélő név? Valami mégis van a pokol-tisztítótűz-mennyország vonalból? Hát ha van, Alanis valahol középen járhat, ő maga ugyanis ritkán árt másoknak - mondjuk a nagynénjét azért meglopja, igaz, kell a pénz akkor neki nagyon, s cserébe a néni pedig le akarja nyúlni a kisfiút, ami azért, lássuk be, csúnyább ügy -, sokkal inkább ártanak őneki, például a konkurens kurvák, de hát annyira jól érzi magát ebben a szerepben, annyira esze ágában sincsen változtatni, pedig egy napig még egy takarítói állást is kirpóbál, hogy azért a mennybemenetel még egy kicsit várat magára.

És igen, Dante reneszánszát idézik a képek, megannyi 15-16. századi festmény, ahol végre értelmet nyert a kicsit túlkoros kisdedek szoptatása (elnézést a turulanyukáktól, nekem a másfél+ éves baba cicin, ráadásul azon, amit előtte-utána fizetős vénemberek csumikálnak, nos, fura, bocsánat, ha valakit megbántottam). Akkor mégis ítélkezik a rendező? Kicsit sem, Alanis felett legalábbis nem, voltaképpen a kollégák, kuncsaftok felett sem, ha elítél bárkit is, akkor az maga a társadalom, ahol az effajta sztorik a mindennapok részei lehetnek.

Jó film az Alanis? Nem igazán tudom eldönteni, bár a kritikák imádták, ha te iszod a szavukat, akkor pipa. Abból a szempontból valóban jó, hogy egyszuszra végignézeti magát, akkor is, ha a Filmin 3 napig kölcsönözte ki. Viszont szofisztikáltabb történetekhez vagyunk szokva itt a blogon, az Alanis pedig eléggé lineáris: egy kurva naplója, se több, se kevesebb.

Ráadásul nem érzem a problémát a sajátomnak, még a huszonéves, egykor volt magaménak sem, biztos, hogy százszor inkább választanám a takarítást, mintsem. Arról nem is beszélve, hogy el lehet menni kitanulni valami szofisztikáltabbat - nem, ez nem elő- és nem is utóítélet, egyszerűen mondok, miért nem érintett meg a témának ez a professzionális (értsd: egy szakma a sok közül) megközelítése. Mivel pedig Alanis sem kér az együttérzésemből, ezt sincsen miért tegyem, így viszont akadozik a műélvezet, de lelkem rajta.

A teljes mozi a fentebbi filmines linken, az előzetes pedig:

A nemrég látott El Clan rendezője megcsinálta a film inverzét: sötét titkokat rejtegető család ez is, de itt nem hogy hiányzik a nyomasztó apafigura, hanem egyértelmű a nőuralom. Az Anya (Graciela Borges) uralja le haldokló férjét és két felnőtt lányát is, egyiküket a kényeztető, megkülönböztetett szeretetével, másikukat pedig a gyűlöletével. A férfi szereplők voltaképpen díszletek vagy még csak azok sem. La quietud (2018, Pablo Trapero).

Trapero számos filmjét láttuk már és szerettük is (például, például és például mármint a fent említett El Clanon kívül), és abban egyeztünk meg, hogy a rendező valamiért kedveli az élet sötét bugyrait bemutatni. A Quietud kezdetben kivételnek tűnik: nagypolgári miliő, nyugalmazott diplomata szülők ízlésesen fényűző vidéki birtoka a helyszín. A hosszú időre elszakadt nővérek elsőre afféle elkényeztetett celebkisasszonyoknak tűnnek, a párcseréktől, sőt egymás érzéki felfedezésétől sem idegenkednek - a film plakátja utal is erre, ami szerintem olcsó nézőcsalogatás a kasszacsilingelés jegyében.

A mozi ugyanis nagyon nem pornó. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nem hogy érthető lesz, de rokonszenvessé, sőt irigylésre méltóvá válik a két fiatal nő vonzalma és egymásba kapaszkodása. Rokonszenves, hiszen burkolatlanul kivételező anya mellett emberi és érthető lenne, ha meggyűlölnék egymást. Ezzel szemben, bár kétségtelenül belépve a tabuk világába, a testvéri jelleget az általánosan elfogadott normák szerint némiképp túllépve szeretik egymást. Mintha nem is két nővér lennének, test+vér, hanem még közelebb: egy test és egy lélek, nekem legalábbis ez jutott eszembe a szereplők - lehet, csak véletlenségből, de remekül sikerült - kiválasztásából: a két nő annyira hasonlít egymásra, hogy némelyik jelenetben nem is egyértelmű, melyiküket látni.

Ráadásul Mía, a fiatalabb nővér (Martina Gusmán) - az őt gyűlülő anya helyett is - az apjához kötődik, és ez a kötődés úgyszintén erősebb annál, amit közmegegyezés szerint elfogadhatónak gondolnánk.

Jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak? Betegek mind? Nem gondolom, de látni kell a filmet, hogy megértsed, miért. Én igyekezem megmagyarázni, ez a blog dolga, de ehhez valamennyit el kell áruljak a tartalomból, akit ez rosszul érint, görgessen lejjebb.

Hogy valami nem stimmel a csilivili díszletek között, hamar sejteni lehet: az idős apát, Argentina egykori párizsi diplomatáját az ügyészségre idézik és bizonyos régi ingatlanügyekről faggatják, amikor rosszul lesz, kómába esik, és többé nem is ébred fel (aki azt hiszi, hogy ez már spoiler, téved, nem mondtam ugyanis meg, hogy mitől és hogyan hal meg az öreg, van mit nézzél még, az van). Mía vele volt, másik lánya, Eugenia (Bérénice Bejo) hazasiet Franciaországból, előbb utóbb a pasikáik is előkerülnek, mindenki azon van, hogy jó családhoz méltóan együtt átvészeljék a tragédiát.

Ezzel szemben kiderül, a Quietud minden csak nem a Nyugalom szigete, a feszültség egyre csak nő, elfojtott, elhallgatott indulatok keresnek utat, hogy leuralják a szereplők életét, egészen az ölésig és az öngyilkosságig. Mindebben nem kis szerep jut az ördögi jelenség családanyának - akit remekül játszik Graciela Borges. A film végére nem csak az derül ki, hogy honnan szerezte a család az ingatlanokat (persze, hogy a diktatúrában nyúlták az eltüntetett ellenzékiektől), de hogy pontosan mi is történt, és hogy a két testvér mit tesz, hogy meghaladja a családja szörnyű múltját, ezt már neked kéne megnézned. Itt például meg is teheted, az előzetes pedig:

"Mi közöm nékem a világ bünéhez?/ Az én lelkem csak nyugodalmat éhez./ Az Isten gondja és nem az enyém:/ senki bajáért nem felelek én". (Babits Mihály: Jónás könyve)

Babits verse mindig lenyűgözött, ha arról gondolkodtam, tényleg szükségszerű-e bűzös borzoknak prédikálni a vitorlázó repülésről vagy hasonlók, bár én éppen Jónás vagyok egészen pontosan, mégpedig az a Jónás, aki Ninivével ellenirányba halad ütemes léptekkel, azaz a válaszom perpill egy nagyon határzott "nem". De ettől még inkább tisztelem azokat, akik tipródnak, igyekeznek magukon erőt venni, legyőzni a félelmet és/vagy a kényelmességet, a cinizmust, hogy kiáltsanak a város ellen, vagy csak tegyenek valami parányi, netán nagyobbacska dolgot az úgynevezett humánum jegyében, de a Várossal szemben, lásd még: aki dudás akar lenni... Ez a film valami ilyesmiről szól. La larga noche de Francisco Sanctis (2016, Francisco Márquez, Andrea Testa).

Ahogy Európában a holokausztfilmekkel történni szokott, Argentínában időről időre föl- fölmerül, és nem csak a széljobbon, hogy vajon lehet-e még újat mondani diktatúra-témában. És ahogy a Saul fiának sikerült, úgy a fiatal függetlenfilmes csapatnak (Pensar con las Manos néven ők azok) szerencsénkre szintén. 

A film úgy tart feszültségben, hogy - hasonlóan a kiváló Piñeyro-mozihoz, a Kamchatkához - nem folyik vér, nem tépnek le körmöket, de még egy gyanús reflektor sem villan, egyetlen sikolyt sem hallunk. Éppen csak végig kísérjük a végtelenül kispolgár Francisco Sanctist (Diego Velázquez) élete egyik legnehezebb éjszakáján: ha már megtudta, hogy kiket visz el reggelre a titkosszolgálat? a paramilitánsok? - kockáztassa-e a saját biztonságát azzal, hogy figyelmezteti őket?

1977-et írunk, Videla tábornok piszkos háborúja teljében. A kockázat valós.

Akik olvasták (én sajnos nem, de ezen igazíthatunk, tervezem legalábbis) a film alapjául szolgáló művet, Humberto Constantini olasz zsidó gyökerű argentin író, költő 1984-es, hasonló című munkáját, állítják, a fimlrevitel is példás. Annak ellenére, hogy a regényben Sanctis egyes szám első személyben narrál, a filmben ezzel szemben nagyon is kívülről látjuk, mintha direkt őt kémlelnénk, szinte (?) nincs is kép, amin ne szerepelne. Remek színésznek kell ehhez lenni, voltaképpen színházi monodráma filmszalagon, Velázquez remekül megoldja szerencsénkre.

Kocsmákban, füstös mozikban, sötét utcákon bolyong (ok, éjjel van, de figyelem, Buenos Aires hatalmas város, ez nem lenne így, ha nem járnánk a kijárási tilalom idejében), néhány kritika Hitchcockot, mások Polanskit idézik föl, van benne valami. Nekem mégis inkább Chaplin a Modern időkből, a szánalomra méltó kispolgár, akit a politikai publicisták "hallgatag többségnek" neveznek, és akire éppen elviselhetetlen teher zúdul. 

Zenénk sincs, hogy oldja (vagy fokozza) a feszültséget, egyetlen alkalommal hallani a rémes Roberto Carlos számot, Un million de amigos, voltaképpen macskagombolyaggal plusz egyszarvú a szivárványhídon facebook-naplementés változata annak, amit Jónástól idéztünk.

Sanctis nem volt mindig a főnökeinek bokázó gyáva irodista, valaha radikálbalos egyetemistaként még az irodalommal is próbálkozott - erre a semmiből felbukkanó, évtizedek óta nem látot ex-e (Valeria Lois) emlékezteti. Ő hozza az infót, a veszélyben lévő pár nevét és címét, mondja, az ura fejes a légierőnél, ő többet nem tehet, Sanctisra gondolt.

A nő nem Jónás Mindenhatója, ellenkezőleg, a sötétben rikító piros ruha, lakkozott vörös körmök kifejezetten ördögi jelenséggé teszik az érett szépasszonyt, mégis tesz valami jót, amennyiben végül (SPOILERVESZÉLY! vigyázz!!!) csak kimozdítja a kényelmesnek tűnő, de valójában lelkiismeretgyilkos kényelemből Sanctist.

Hogy időben-e? Mármint az áldozatok számára - ezt pont nem tudjuk meg, de nekem éppen ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy a bürokrata addig tököl-e, amíg már mindegy (tanulság 1.) vagy ellenkezőleg: sokat tököl ugyan, hiszen nagy a tét, de ezzel megment két életet mármint a sajátján kívül (tanulság 2. bónusz katarzissal).

A filmet én itt néztem, a trailer pedig (angol felírattal) ez:

Titkosszolgák sötét magánüzletei, társadalmi rendszereken átívelő immunitása - ugye mondtam, hogy vannak párhuzamok az argentin és magyar közelmúlt történelmében? A mozi valós eseményt dolgoz fel: a Puccio-család feje, idősödő állambiztonsági tiszt népes családja, kollégái és barátai közreműködésével, illetve félrenézése mellett emberrablásra szakosodott bűnbandát működtetett a nyolcvanas években. El Clan (Pablo Trapero, 2015).

Trapero filmjei előszeretettel kalauzolják a nézőt, ha esetleg magától nem lenne dolga arrafelé, az élet árnyékos oldalára, hősei olykor csaknem szentek (az Elefante blanco nyomornegyedbe vezényelt misszionárius jezsuitái), máskor jobb sorsra érdemes, ilyen-olyan okból megcsúszott figurák (Carancho, a zugügyvéd vagy a Leonera hőse, a gyilkossággal vádolt fiatal édesanya). A mostani helyszín a városi középosztály végtelenül hipokrita világa, ahol a - khm némi jóindulattal nevezzük így a katonai diktatúra titkosszolgáját: - tisztviselő családi házának pincéjében emberek raboskodnak.

Láncon, félmeztelenül, ütésektől véresen, csuklyával a fejükön. Pont úgy, ami a családfő, Arquímedes Puccio (Guillermo Francela) főállásában a szokásos ügymenet.

Puccio a diktatúra "piszkos háborúja" idején kezdte működtetni a bandáját, akkor, amikor a rendszer mindennapossá tette emberek nyomtalan eltüntetését, megkínzását és likvidálását. Talán megtetszett neki az ötlet, miért ne dolgozhatna saját zsebre, ha már élvezi vagy legalábbis nem zavarja a véres munka? - gondolhatta, bár ezt igazából sosem tudjuk meg, Puccio ugyanis sosem vallotta magát bűnösnek. A bíróság előtt azt vallotta, hogy az általa is csak harci mozgalmár nevükön ismert szervezők a családja életével zsarolták, hogy végezze el a piszkos munkát.

Márpedig a Család szent a számára, ez az "argentin Keresztapaként" is emlgetett film egyik fő üzenete. Ahogy képesek élni a mindennapjaikat, a feleség frissítővel kínálja az újabb rablást tervező csapatot, a kisebb gyerekek házifeladatot készítenek, tévéznek, a nagyobbak pedig beszállnak az üzletbe. Elsősorban a nagyfiú, a rögbi-bajnok Alejandro (Peter Lanzani), aki mintha maga is áldozatnak érezné magát, apja erős akarata áldozatának, miközben simán zsebre rakja a váltságdíjakból neki szánt részt, hogy szörfboltot nyisson, telket vásároljon és szép nőknek udvaroljon.

Kicsit zavarja, de azért nem nagyon, hogy apja áldozatai (ez pl mindenképpen SPOILER VIGYÁZZ), hiába fizet a rokonság, nem élik túl az akciókat, a Klán végez minddel (ahogy lenni szokott, egészen az utolsóig, akit a "nagy erőkkel kivonuló" rendődök kimenekítenek a pincéből). 

Hiába, hogy dokumentumfilmszerűen egyszerű a történetmesélés - néha bevágják a sztoriba a végkifejletet, a rendőri rajtaütést, de ez is simán elmegy dokukelléknek -, a mozi remek, van annyira abszurd még így is, hogy Almodóvar bevállalja a producerkedést. Jobb is egyedül nézni, én legalábbis jobb szeretek magam elmélkedni a nehéz történeteken egy darabon. A Clan egyszerre fest képeket a történelemről, a végnapjait élő diktatúra kivételezettjeiről, arról, hogyan zsilipeltek át a friss demokráciába, mutat görbetükröt a középosztályról, amelyik szinte (?) bármire képes, hogy feljebb kapaszkodjon, lásd még szörfbolt.

A film végén, már a főcím előtt felíratozott "mi történt utóbb hőseinkkel?" részben fricskát kap maga az igazságszolgáltatás is. A halálbüntetést a barbár vérbosszú katagóriájába sorolom ugyan (továbbra is és teljes meggyőződéssel), de az, hogy a klán kültagjai megúszták egy ejnyebejnyével, s maga a főkolompos is szabadult 2008-ban, miközben mindent elkövettek ami Káin és Ábel óta a legfőbenjáróbb vétek, ide értve az újkori Btk-k létező összes súlyosító körülményét, nos ilyenkor kicsit akadozva érvelek a saját szelíd és humánus igazságom mellett.

Az előzetes angol felírattal alant, a kedves Youtube szerint "akár 13 euróért" megnézheted az egészet, nos én fizettem ugyan, de mindössze 2 eurót, sztem ennyit bőven megér, ha neked is, kattints.

A film spanyol, a rendező iráni (a kétoszkáros Ashgar Farhadi), mégis itt a helye, naná, hogy Ricardo Darín miatt, meg mert a sztoribeli család fele argentin, de azért is, mert egyik kedves olvasóm erősen bíztatott. És mert én is régóta vadásztam a filmre, most sikerült (nem nekem, egy komának) levarázsolnia az internetekből. Todos lo saben (2018).

Mondhatnád kedves Olvasó, hogy minek töltögetek, miért nem megyek moziba, Magyarországon is adják elég nagy hájppal (Mindenki tudja) - nos, szolgálati közlemény: november óta nem lakom Magyarországon, persze, hogy ahol lakom, ott is nézhető, sőt, de sajnos nem az én környékemen, ez ugyanis egy tanya a Gibraltári-szorosban, a legközelebbi mozi 30 km, ennél a magyar falum is jobban állt filmszínházilag (nem). Viszont a lakhelyváltozás magyarázza esetleg, hogy kicsit bealudt a blog: az eredeti cél, a spanyol nyelv gyakorlása 0/24-ben pipa, ellentétben az internetbőséggel, ami pedig eléggé kellene a mozizáshoz. De igyekezem posztolgatni, van még mit, köszönöm a türelmet, a megértést és az érdeklődést - szolgálati közlemény vége.

Amúgy pedig jobb lett volna egy _igazi_ argentin filmmel visszatérni. A Todos lo saben nagy nemzetközi sztárparádéja - Farhadit és Darínt említettem, a két főszereplő pedig a hispán mozi, talán Antonio Banderas mellett és után, a nemzetközi jegypénztárak számára legkelendőbb áruja: a Penélope Cruz + Javier Bardem celebházaspár. 

Nos a film, ha nem is csalódás, kifejezett nézhető, de hát el vagyok kényeztetve, és Benneteket is igyekeztem elkényeztetni: jobbhoz vagyunk szokva, az van. Whodunit-játéknak lineáris, Tíz kicsi néger újrahasznosításnak sokkal jobb volt például a Los que aman, odian, sokkoló, rokonmészárló kriminek a Nieve negra, társadalomkritikának pedig szinte bármelyik, amit eddig néztünk, nem linkelgetnék, mert bezsibbad az ujjam. Ha fő üzenetnek azt vesszük le, hogy vidéken mindenki pletykás, veszélyes és álszent, akkor nézzük inkább újra az El ciudadano ilustrét.

Nevezzük minőségi szórakoztatásnak, de abból is volt sokkal minőségibb, hogy mást ne mondjak, az El secreto de sus ojos.

Adott egy csinos asszonyka, aki a húga esküvőjére látogat haza Argentínából, ahol él, a spanyol kisvárosba, ahol született. Nagykamasz lánya és kisfia elkíséri, a férje azonban inkább állásinterjúkra jár odahaza. (Vigyázat, fontos tartalmi elemeket is közlök mindjárt, akit ez rosszul érint, görgessen másfelé, köszönöm.) A lagzi közepén a lányát elrabolják, egyre nyilvánvalóbb, hogy közeli ismerős, esetleg rokon lehet az elkövető, egy ideig mindenki gyanakszik kb mindenkire, Darínra a leginkább, tán mert ő élien, de a film végén kiderül, hogy ki volt/kik voltak (nem Darín), a lányt elengedik, a váltságdíjat lenyúlják, mivel a zsarukat nem vonta be senki, alighanem jó üzlet volt, Penélope/Laura és családja visszatér Argentínába. De addig megtudjuk, hogy a lány apja nem a férje (Darín), hanem az exe, Paco (Bardem), meg hogy erről csak hiszik, hogy nem tudja az egész falu (város?). Ennyi.

Nagymenők filmjénél szerintem elég kínos, de 2 óta 12 perc után is maradt egy raklap elvarratlan szál. Így például:

1.  vajon miért mászkál fel Irene, a nagylány feszt a templomtorony-órához, azon túl, hogy az óra szépen fotózható (idő? múlt? jajne),
2. mi lesz az ő, kettejük Rómeo és Júlia sztorijával? - a kispasi Paco unokaöccse, Paco ugye azért nem szerethette hivatalosan is Laurát annak idején, mert egy háziszolga fia volt, és most sem rajong érte a pereputty,
3. Paco idő közben megszedte magát, menő borász lett, részben azon a földön, amit Laura adott el neki, ez vajon mit üzen? Hogy utolsókból lesznek az elsők? Vagy lassan járj tovább érsz? Ötletem sincsen,
4. vajon mi a jelentősége Darín karaktere extrém vallásosságának? Alighanem semmi, de akkor miért?
5. miért nem szóltak a zsaruknak az elején? Ja, vágom, mert akkor nincs mozi, nincs vörös szőnyeg Cannes-ban.

Íme az előzetes magyar felirattal, megvan ám az egész is (spanyol nyelven), de majd csak akkor tudom föltölteni, ha értékelhető mennyiségű bájtokhoz jutok, addig kitartás, esetleg mozi, kedves Olvasó: