"Mi közöm nékem a világ bünéhez?/ Az én lelkem csak nyugodalmat éhez./ Az Isten gondja és nem az enyém:/ senki bajáért nem felelek én". (Babits Mihály: Jónás könyve)

Babits verse mindig lenyűgözött, ha arról gondolkodtam, tényleg szükségszerű-e bűzös borzoknak prédikálni a vitorlázó repülésről vagy hasonlók, bár én éppen Jónás vagyok egészen pontosan, mégpedig az a Jónás, aki Ninivével ellenirányba halad ütemes léptekkel, azaz a válaszom perpill egy nagyon határzott "nem". De ettől még inkább tisztelem azokat, akik tipródnak, igyekeznek magukon erőt venni, legyőzni a félelmet és/vagy a kényelmességet, a cinizmust, hogy kiáltsanak a város ellen, vagy csak tegyenek valami parányi, netán nagyobbacska dolgot az úgynevezett humánum jegyében, de a Várossal szemben, lásd még: aki dudás akar lenni... Ez a film valami ilyesmiről szól. La larga noche de Francisco Sanctis (2016, Francisco Márquez, Andrea Testa).

Ahogy Európában a holokausztfilmekkel történni szokott, Argentínában időről időre föl- fölmerül, és nem csak a széljobbon, hogy vajon lehet-e még újat mondani diktatúra-témában. És ahogy a Saul fiának sikerült, úgy a fiatal függetlenfilmes csapatnak (Pensar con las Manos néven ők azok) szerencsénkre szintén. 

A film úgy tart feszültségben, hogy - hasonlóan a kiváló Piñeyro-mozihoz, a Kamchatkához - nem folyik vér, nem tépnek le körmöket, de még egy gyanús reflektor sem villan, egyetlen sikolyt sem hallunk. Éppen csak végig kísérjük a végtelenül kispolgár Francisco Sanctist (Diego Velázquez) élete egyik legnehezebb éjszakáján: ha már megtudta, hogy kiket visz el reggelre a titkosszolgálat? a paramilitánsok? - kockáztassa-e a saját biztonságát azzal, hogy figyelmezteti őket?

1977-et írunk, Videla tábornok piszkos háborúja teljében. A kockázat valós.

Akik olvasták (én sajnos nem, de ezen igazíthatunk, tervezem legalábbis) a film alapjául szolgáló művet, Humberto Constantini olasz zsidó gyökerű argentin író, költő 1984-es, hasonló című munkáját, állítják, a fimlrevitel is példás. Annak ellenére, hogy a regényben Sanctis egyes szám első személyben narrál, a filmben ezzel szemben nagyon is kívülről látjuk, mintha direkt őt kémlelnénk, szinte (?) nincs is kép, amin ne szerepelne. Remek színésznek kell ehhez lenni, voltaképpen színházi monodráma filmszalagon, Velázquez remekül megoldja szerencsénkre.

Kocsmákban, füstös mozikban, sötét utcákon bolyong (ok, éjjel van, de figyelem, Buenos Aires hatalmas város, ez nem lenne így, ha nem járnánk a kijárási tilalom idejében), néhány kritika Hitchcockot, mások Polanskit idézik föl, van benne valami. Nekem mégis inkább Chaplin a Modern időkből, a szánalomra méltó kispolgár, akit a politikai publicisták "hallgatag többségnek" neveznek, és akire éppen elviselhetetlen teher zúdul. 

Zenénk sincs, hogy oldja (vagy fokozza) a feszültséget, egyetlen alkalommal hallani a rémes Roberto Carlos számot, Un million de amigos, voltaképpen macskagombolyaggal plusz egyszarvú a szivárványhídon facebook-naplementés változata annak, amit Jónástól idéztünk.

Sanctis nem volt mindig a főnökeinek bokázó gyáva irodista, valaha radikálbalos egyetemistaként még az irodalommal is próbálkozott - erre a semmiből felbukkanó, évtizedek óta nem látot ex-e (Valeria Lois) emlékezteti. Ő hozza az infót, a veszélyben lévő pár nevét és címét, mondja, az ura fejes a légierőnél, ő többet nem tehet, Sanctisra gondolt.

A nő nem Jónás Mindenhatója, ellenkezőleg, a sötétben rikító piros ruha, lakkozott vörös körmök kifejezetten ördögi jelenséggé teszik az érett szépasszonyt, mégis tesz valami jót, amennyiben végül (SPOILERVESZÉLY! vigyázz!!!) csak kimozdítja a kényelmesnek tűnő, de valójában lelkiismeretgyilkos kényelemből Sanctist.

Hogy időben-e? Mármint az áldozatok számára - ezt pont nem tudjuk meg, de nekem éppen ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy a bürokrata addig tököl-e, amíg már mindegy (tanulság 1.) vagy ellenkezőleg: sokat tököl ugyan, hiszen nagy a tét, de ezzel megment két életet mármint a sajátján kívül (tanulság 2. bónusz katarzissal).

A filmet én itt néztem, a trailer pedig (angol felírattal) ez: