Emlékeztek? El viaje hacia el mar. Öt vidám, kicsit bolond koma a tenger felé tart, eközben nem történik pont semmi, de a néző mégis ugyanazt a boldogságot és békét érezheti, amit az utazók. Most megnézhetjük a mozi inverzét. Esemény esemény hátán, a végén bónusz depresszióval. Los últimos (Nicolás Puenzo, 2017).

Jöjjön, ami még nem volt - sokak szerint egyáltalán soha sem az egész argentin filmművészetben, de kis porszem vagyok a nagy kövek árnyékában ahhoz, hogy ezt le merjem írni - sci-fi, katasztrófafilm, háborús thriller, apokalipszis-mozi.

Különösen ajánlott klímaparásoknak és antiglobiknak, vörösknek és/vagy anarchistáknak. Mivel éntőlem egyik nézet sem áll létezhetetlen távolságban, belevágtam, és apróbb kellemetlenségektől eltekintve azt kaptam, amit vártam. Parát. Ami egészen addig tartott, amíg át nem vette az uralmat a vörösanarchista énem cinikus tagozata: dík, milyen jó üzlet kerekedik a klímakatasztrófából, Greta Thunberg David Attenborough vállán sírdogál.

A sztori tényleg a holnapután: háború a vízért a holdbélivé olajbányászott Atacama-sivatag argentin részén (meg vszeg a többin is), a kizsákmányolt helyiek, főképp őslakosok, de jópár criollo is aktív herbálfogyasztó északmagyar zombiéletet él sárkunyhókban vagy menekülttáborokban. Dávid vs Góliát hadviselés, sajnálatos módon a legdurvábbnak szánt képek is ismerősek lehetnek bármelyik témába vágó tévéhíradásból. Mondok: nagyon-nagyon közeli holnapután, sajnos komolyan hiszem.

Hogy azonban a moziban kicsodák a Góliátok, konkrét nem hangzik el, de azért nagy fejtörést nem okoz kitalálni: amerikai angolt beszélnek, és annak is látszanak.

"A háború szerződések láncolata" - hangzik el a filmben az egyik Rosszfiútól, és ebben éppúgy sok igazság van, mint az alapfelvetésben, miszerint hamarosan ölni fogunk egy pohár iható vízért. Ha mi esetleg meg is ússzuk (szerintem nem), a gyerekeink biztosan nem fogják.

Még ha alapvetően üzlet is, érzékenyítésre mindenképpen remek a sokkoló rémmese. Egy fiatal pár (Peter Lanzani és a perui Juana Burga), majd a hozzájuk csatlakozó megcsömörlött haditudósító fotóriporter (Germán Palacios) menekülése a tenger, a Csendes-óceán felé, át az Andokon. Olvastam kritikát, miszerint kár volt beleszőni a sztoriba a menekülő fiú béna találkozását ezer éve nem látott apjával a kikötőben, mellévisz a történetnek. Szerintem viszont nem kár, nekem legalábbis nem a szívtelen apafigura, hanem a fent említett herbálzombi jött át - az idősödő férfi, aki beletörődött az elnyomásba, se ellenállni, se lelépni nem akar. Az úgynevezett hallgatag többség. Ezzel is helyénvaló szembesülni.

Az érzékenyítés pedig ezúttal családi biznisz, ami megint csak felvet kérdéseket. Nem mintha tilos lenne, meg ha egy pék átadhatja a boltot a fiainak, miért ne tehetné ezt egy ismert filmrendező is, másrészt teljesen biztosak vagyunk benne, hogy a tehetség 100 százalékban öröklődik, üzembiztosan valamennyi utódra? A direktor Nicolás Puenzo az Oscar-díjas La historia oficial-t jegyző Luis Puenzo fia, a nemrég posztolt El niño pez-t rendező Lucía Puenzo fivére. A forgatókönyv alapja Lucía regénye, a testvérek társ-producerek is, s a stáblistán ráadásul feltűnik még Esteban Puenzo neve is. Aki szerint ez sok lehet a jóból, csekkolja, hogy talán mégsem, a teljes film itt megnézhető (és hogy oldjam a Puenzo-nepotizmus miatti hápogást, jó hír azoknak, akik rajonganak a kilencvenes évek szirpupos popzenéjéért és mégsziruposabb sorozatairért: a menekülttábor doktornőjét az uruguayi énekes-színész, Natalia Oreiro, magyarországon úgyis mint Vad angyal játssza, spoiler: jót tettek neki az évek, komolyan):