Hajlamos vagyok megsajnálni az ügyvédeket néha. Sok évet tanulnak, oké, utána vehetnek fényes, csatos cípőt és méretre szabott öltönyt, de a népszerűségi mutatójuk kb a parkolóellenőrök (hogy az milyen, lásd: Relatos salvajes) és a hullarablók indexével parallel. Nem, a hullarablós hasonlat nem túlzás: a film címe például egy gusztustalan dolgokkal táplálkozó madárka neve. Carancho (2010, Pablo Trapero).

A filmtörténet is tudja ezt, hogy mást ne mondjak, az Ördög ügyvédje (The Devil's Advocate), Al Pacinóval és Keanu Reeves-szel, vagy a nekem máig alapvető Philadelphia, 1993-ból, ahol Denzel Washington szépít ugyan a képen, de egyrészt van min, másrészt mégis csak ott hangzik el a legjobb jogász-simfelés evör:

- Ügyvédek ezrei összeláncolva a tenger fenekén, mi az?

- Jó kezdet.

A Carancho azonban leginkább klasszikus vígjáték, az 1966-os Sógorom, a zugügyvéd (The Fortune Cookie) véres és dark változata. Annyira dark/film noir, hogy gyakorlatilag sötétben, esetleg lámpafénynél játszódik, ha véletlenül nappal van, a szereplők gyorsan behúzzák a függönyt. Sosa, a carancho (Ricardo Darín) ugyanis még csak nem is a csatos cipős kategóriában versenyez: engedélyét bevonták, a kártérítési maffiának kénytelen dolgozni.

Igen, ilyen is van: kártérítési maffia. Évente nyolcezer halott és több tízezer baleseti sérült az argentin utakon - ez kitermelte a saját alvilágát. Helyszínelő és nyomozó zsaruk, komplett baleseti sebészetek, és persze felhajtó és meggyőző verőemberek dolgoznak az "alapítványként" működő jogászbünözőknek. Ráveszik a sértetteket és/vagy a hozzátartozókat a pereskedésre, a kártérítés zömét kitevő sikerdíj fejében. A gyakorlatban: elsőként, a konkurens hiénát beelőzve kell érkezni a baleseti helyszínre, tunkolni a kórházi folyosókon, ha pedig nem történt semmi, kreálni álsérüléseket.

Kemény világ ez, bár Trapero filmjei - amit eddig láttunk legalábbis, vö. Leonera és az Elefante blanco, a rendező csinált ugyanis vígjátékot is, arról majd legközelebb - általában remekek ugyan, de nem az élet csillámpónis oldalát mutatják be, ellenkezőleg: a Leonera a női börtönben, az Elefante blanco Buenos Aires felszámolás alatt álló nyomornegyedében játszódik.

Sosát szegényt többször is pépesre verik a majdnem 2 órás mozi alatt, de ez normál üzleti kockázat, azt hiszem, szerinte is. Igazán akkor durvul el a helyzet, amikor úgy dönt, hogy kiszáll. Kiszáll, mert elveszti egy kedves kuncsaftját, részben a saját hibájából - kicsit túltolták a biztosítási csalást -, és kiszáll, mert szerelmes lesz.

A Leonera és az Elefante blanco apropóján vádoltam azzal Traperót, hogy amilyen arcbavágóan realisztikus módon mutatja be az élet legsötétebb bugyrait, a bádogvárosokat, drogkartelleket, a börtönkörletek világát, olyan elnagyolt, már-már közhelyes a szerelmi történetszövés. Nos, visszakozom, ez a Caranchóra nem igaz. Sosa egy fiatal mentőorvossal jön össze - Luján doktornőt Trapero állandó női főszereplője (felesége és cégtársa), Martina Gusmán alakítja, aki már ránézésre sem tizenkettő=egytucat szépség, karaktere pedig úgyszintén nem mindennapi: nem része a maffiának, de tud róla, mégis képes tiszta maradni a mocsokban, a stresszt, a vért, a halálokat és a halálos fáradtságot azonban csak keményen drogozva viseli. A lábfején szúrja magát.

Nem árulkodom, hogy összejön-e nekik kiszállni a bűnből, aki a Leonerát látta, bízhat benne, hogy van remény, aki viszont az Elefante blancót is, az gyanakodhat, hogy sajnos nem biztos: