Mindenki ismert ilyen lányt. 15-35 éves, talán kicsit több, ha jóban van a biológiával vagy a plasztikai sebésszel. Alapvetően érző lelkű ribanc, gyakran kompenzál valami súlyosabb traumát. Szeretet- és figyeleméhes. Nem feltétlenül nimofán, a hódítás élteti, ha akarna - sokszor igenis szeretne -, sem képes leállni. Gyűlölöd, akár azét mert a versenytársad, akár azért, mert az áldozatává váltál. A krimik egyes számú kliséje, hogy valaki kimaxolja a gyűlöletet, és végez vele. Los que aman, odian (2017, Alejandro Maci).

Amíg nem tudtam, hogy amit nézek, az egy krimi, akkor is biztos voltam benne, hogy Mary (Luisana Lopilato) a vesztébe rohan. Eléggé sokáig drámanak tűnik a mozi: Enrique Hubermann, a középkorú orvos (Guillermo Francella) felejteni utazik egy eldugott hotelbe, ahol azonban az egyik vendég történetesen éppen a felejteni remélt asszony, aki viszont így remek alkalmat talál folytatni kíméletlen játékát, Enriquével is, vagy bárki mással: a sógorával éppúgy, mint akár egy alig kamasz kisfiúval, a háziak rokonával. Meg még azzal, aki szembe jön.

Mary különös halálával derül ki, hogy a mozi krimi, illetve több: celluloid emlékmű a Legnagyobb Bűnügyi Regényeknek. A film során lekerül a polcról - az egyik főhős olvassa, a másik a spanyol fordítója - A máltai sólyom is, amit a bűnügyi regények rajongói kb az etalonnak tartanak. A helyzet maga pedig: a világtól elzárt tengerparti hotel a negyvenes években, ami egy homokvihartól még elérhetetlenebbé és elhagyhatatlanabbá válik, összezárva egymással megannyi, elfojtottan gyűlölködő, felsőközéposztálybeli gyanúsítottat -  annyira klasszikusan Agatha Christie, hogy ennél jobban nem is lehetne. Az eredeti regény szerzőpárosa, csak úgy, mint a filmesek, magasra tették a mércét, de megugorták, a sztorival legalábbis: a krimik brit ősanyja elégedetten csettintene.

Magam is csak azért találtam ki a megfejtést a végefőcím előtt, mert annak idején, a nyomasztó iskolás kötelezők helyett (és persze jóval a Harry Potter-őrület előtt) végigolvastam az A.Ch.-összest. Amúgy kicsit sem magától értetődő. (Nem mondom el, ne félj tovább olvasni!)

A helyszínválasztás is alighanem a tisztelgés része: Ostende, úgyis mint argentin fürdőváros az Atlanti-óceán partján, Buenos Airestől kicsit délre, amit azonban már alapítói is a belgiumi Ostende ikerpárjának szántak. Belga, mint Hercule Poirot, Agatha Christie zseniális nyomozója.

A nevetséges bajusz és egyéb Poirot-s klisék eléggé visszaköszönnek Hubermann doktor outfitjében - csakhogy Poirot-t, leszámítva plátói kötődését Rossakoff grófnőhöz, nem szerelmes hódítóként ismerjük, sokkal inkább mint a bizarr külső ellenére pengeéles logikájú nyomozót. Hubermann doktor valóban segít a falusi sheriffnek megfejteni a rejtélyt, de azért alapvetően ő mégis Mary egyik, méghozzá koránt sem plátói szeretője. Ez így azonban nekem nagyjából elképzelhetetlen - a démoni szépség és a komikusra maszkírozott öreg piperkőc, nem mondom, hogy nem létezhet ilyen, de nehéz feldolgozni (miközben az égetően égszínkék szemű Francella a maszkmester szorgos munkája nélkül voltaképpen akár figyelemre méltó jelenség lehetne, el kell hinned kedves Olvasó, akkor is, ha eddig csak az El secreto de sus ojos-ban láttad őt alkoholproblémákkal kűzdő ügyészként).

A whodunit-játékot mindazonáltal szerintem abszolválod te is, föltéve, hogy rendesen készültél az Agatha Christie-összesből. A film pedig: