Hetek óta töröm a fejem, hogyan hitessem el veletek, hogy zseniális film, annak ellenére, hogy nem szól másról: négy férfi, három falusi koma és egy random hozzájuk csapódott ismeretlen utazó a tenger felé tart, mert még sohasem látta. Kicsit tágítottam is a határokon, hogy posztolhassam: uruguayi-argentin koprodukció ugyan, tehát szűken belefér a blog témájában, elsősorban mégis uru mozi. El viaje hacia el mar (2003, Guillermo Casanova).

Minas kisváros, ahonnan az utazók: a világgal pörölő sírásó, a fura nevű lottóárus (Siete y Tres Diez, amennyiben a siete y tres voltaképpen a magyar "vadászhoz" hasonlító, csak 7:3 arányban - a cefre javára - kevert vörösboros kóla), jóságosan falubolondja-szerű társuk nekivágnak, ma nem lenne messzebb egy bő órás útnál a Tengertől (óceántól), de én nagyon is hiszem, amit valahol olvastam: hogy a lelkünk nem bírja követni a feszt rohangálást. Kb a kényelmes séta az, ami befogadható. Az ezer éves Ford kamion nem is halad ennél sokkal többel, a platóján  elviselhető a haladás üteme, időt adva a változásra. A hatvanas évek elején járunk.

Sofőrjük a tengermániás Rodriguez (Hugo Arana a No mires para abajo-ban a főhős elhunyt apja) kicsit elégedetlen az utasaival, mintha nagyobb ámulatot remélt volna a megérkezéskor. Pedig mennnyiszer vagyunk így a nagyon várt csodákkal: mire elérjük, már nem is üt akkorát. Én mindenesetre Rodriguezzel vagyok, szerintem is képtelenség betelni a tengerrel, nem is feltétlenül kell megfürdeni benne, elég bámulni a folyton újjászülető hullámokat és hallgatni a hol altató, megnyugtató, hol ellenkezőleg: éppen, hogy fenyegető zúgást, mélyen letüdőzni a sós párát és elmélkedni a mindennél ősibb és hatalmasabb erőn.

A festményszerűen szép képek, a nagyon amerikai, koloniál épületek Minasban, a sajnos egyre kevésbé, de az Újvilágban nyomokban még mindig szembe- szembejövő csodaszép, ötvenes évekbeli autók, a táj nem hivalkodó, nyugalmas szépsége remekül sikerült adaptáció Juan José Morosoli novellájához. Aki megírja a vidéket, megírja a világot - Csehovot idézte a rendező egyik nyilatkozatában, én viszont most nem pontosan, mert sajnos nem találom az eredeti forrást, ha megfeszülök sem, de kb ez volt (ha valaki ismeri az idézetet, javítson ki, köszönöm előre is).

A filmet imádták a fesztiválok, díjazták is szépen miközben a rendező nem fukarkodott odapörkölni országa filmfinanszírozásának: négy évig tartott, amíg összehozta a mozit, végül argentin segítséggel. 

Létezett a film a Youtube-on korábban is, de rémes hangminőséggel, feltöltöttem újra, nagyon bízom benne, hogy ezúttal nem kér rám végrehajtandót a szerzői jogi maffia. Jó mozizást: