Oroszlánketrec, avagy argentin szlengben sitt, fogház. Mindkét értelmezés passzol a leonera szóra a filmcímben (Leonera, 2008, Pablo Trapero): a színhely csaknem végig a kétórás moziban várandós és kisgyerekes fogva tartott nők börtönkörlete. Anyaoroszlánok. Mindannyian, egytől egyig, bármit is követtek el korábban. (Fotó innen: encadenados.org)

A gyerek négyéves koráig élhetnek itt együtt, lehelletnyit humánusabb körülmények között, mint a többi fogva tartott. De nem sokkal. Kedvenc képem a karácsony esti ünnep, amikor a Mikulás a szöges drótok mögül, a fegyőrök reflektorainak fényében integet az udvaron ámuldozó kicsiknek a tetőről:

Nekem ütött akkorát, mint a főcímként bevetett gyerekdalocska+animáció.

A Leonera átmenet a doku és a játékfilm között: pár profi színész és sok zseniális amatőr, igazi sittesek és igazi börtönőrök. A főszereplő, Julia persze profi, Martina Gusmán, sovány, már-már aszkétikus szépség, a szintén Trapero-moziban (Gusmán Trapero felesége, filmes cégtársa és állandó főszereplője), a szintén a társadalmi peremhelyzetet bemutató Elefante blancóban a nyomornegyed szociális munkásaként láthattuk korábban.

Julia éveket tölt a körletben, alig-terhesen kerül be, miután egy reggel vérfürdőre ébred az otthonában, majd, ki tudja, miért, még elmegy dolgozni, este azonban már rátör a yard. Az áldozatok voltaképpen a szeretői voltak, afféle hármas viszonyban élt két férfivel. Az egyik meghal a késelésben, az életben maradtat Juliával együtt vád alá helyezik - ők pedig voltaképpen egymást vádolják, állítólag egyikük sem emlékezik, mi történt azon az éjszaka. Mi sem tudjuk meg.

Érteni vélem, miért nem. Mert a sztori szempontjából mindegy, Julia bűnös-e, s ha igen, mennyire. Mi persze szeretnénk hinni neki, de ez bocsánatos konformizmus, miszerint az ártatlanul bebörtönzöttnek szurkolunk, neki járnak a rács mögötti kedvezmények, ide értve a néző rokonszenvét is, a bűnösök inkább volnának szívesek megrohadni.

A sztori nem krimi, hanem (ahogy megelőlegeztem, és tényleg) félig doku: a leonera mindennapjainak bemutatása, Julia szeretőinek szomorú esete csak apropó, hogy egy középosztálybeli, értelmiségi fiatal nő, hogy kerülhet az oroszlánbarlangba.

Ahol pár hónap múlva megszüli valamelyik exe kisfiát, Tomást. Bár nem rövid, csaknem 2 órás a mozi, egy percig sem érdektelen, ellenkezőleg, főképp a rácsodálkozás, hogy a börtönklisék, a lelki és fizikai szenny, a zaklatások és lázadások mellett, mennyire hasonlít is a bezárt anyukák élete a rácson túli világra: ahogy például az elsőbabás Juliának be kell gyakorolnia az anyaság rutinját, vagy ahogy a börtönudvarra rögtönzött játszótéren csaknem ugyanaz az anyukakotkot megy, mint odakinn.

A szerelmi szál szövögetése ellenben nem az erőssége a rendezőnek. Mintha biztos kézzel nyúlva az adott témában kihagyhatatlannak hitt, csakhogy minden műfajban sok-sokmilliószor átcsócsált klisékhez. Az Elefante blancóban Gusmán karaktere a telep misszionárius papjával hál, a sitten pedig naná, hogy leszbi lesz. Szeretője, Marta viszont remek találat, a figura jelleme, ősanyás bölcsessége nyugalmat ad a zaklatott történetben, az egyáltalán nem-színész, hanem, e szerint a filmismertető szerint legalábbis igazi fogva tartott Laura García ösztönösen egészen remek színésznő.

Az idillt az átmenetiség tudata teszi feszültté. Amikor Marta szabadul, Juliát épp csak hogy elítélték. A bíróság nem sokat pöcsölt a kétséget kizáró bizonyítással, az exet bizonyíték hiányában elereszti, míg Julia tíz évet kapott, ismerős valahonnan ez a bírósági tempó? Jé.

Még ennél is nyomasztóbb lehet: legkésőbb négy éves korukban az állam elveszi a gyerekeket az édesanyáktól, akinek van családja, oda, akinek nincs, állami gondozásba kerül. Julia azonban még hamarabb elszakad Tomástól: a nő Franciaországban élő anyja, akivel évek óta nem tartotta a kapcsolatot, hazatér, és gyakorlatilag elrabolja a kisfiút. 

Semmiképpen nem mesélek most többet, a film végének feszültségétől és izgalmától nem fosztanék meg senkit, meg amúgy is hiába tenném: az van, hogy a mozi vége nem is befejezés igazából, bármiistörténhet még, majd meglátjátok, miért mondom. De ez jó, mert kicsit mi is beleképzelhetünk akármilyen fejleményt, amit csak a hangulatunk diktál, éppen úgy, mint Julia remélt ártatlanságába.

A film pedig íme: