A nemrég látott El Clan rendezője megcsinálta a film inverzét: sötét titkokat rejtegető család ez is, de itt nem hogy hiányzik a nyomasztó apafigura, hanem egyértelmű a nőuralom. Az Anya (Graciela Borges) uralja le haldokló férjét és két felnőtt lányát is, egyiküket a kényeztető, megkülönböztetett szeretetével, másikukat pedig a gyűlöletével. A férfi szereplők voltaképpen díszletek vagy még csak azok sem. La quietud (2018, Pablo Trapero).

Trapero számos filmjét láttuk már és szerettük is (például, például és például mármint a fent említett El Clanon kívül), és abban egyeztünk meg, hogy a rendező valamiért kedveli az élet sötét bugyrait bemutatni. A Quietud kezdetben kivételnek tűnik: nagypolgári miliő, nyugalmazott diplomata szülők ízlésesen fényűző vidéki birtoka a helyszín. A hosszú időre elszakadt nővérek elsőre afféle elkényeztetett celebkisasszonyoknak tűnnek, a párcseréktől, sőt egymás érzéki felfedezésétől sem idegenkednek - a film plakátja utal is erre, ami szerintem olcsó nézőcsalogatás a kasszacsilingelés jegyében.

A mozi ugyanis nagyon nem pornó. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nem hogy érthető lesz, de rokonszenvessé, sőt irigylésre méltóvá válik a két fiatal nő vonzalma és egymásba kapaszkodása. Rokonszenves, hiszen burkolatlanul kivételező anya mellett emberi és érthető lenne, ha meggyűlölnék egymást. Ezzel szemben, bár kétségtelenül belépve a tabuk világába, a testvéri jelleget az általánosan elfogadott normák szerint némiképp túllépve szeretik egymást. Mintha nem is két nővér lennének, test+vér, hanem még közelebb: egy test és egy lélek, nekem legalábbis ez jutott eszembe a szereplők - lehet, csak véletlenségből, de remekül sikerült - kiválasztásából: a két nő annyira hasonlít egymásra, hogy némelyik jelenetben nem is egyértelmű, melyiküket látni.

Ráadásul Mía, a fiatalabb nővér (Martina Gusmán) - az őt gyűlülő anya helyett is - az apjához kötődik, és ez a kötődés úgyszintén erősebb annál, amit közmegegyezés szerint elfogadhatónak gondolnánk.

Jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak? Betegek mind? Nem gondolom, de látni kell a filmet, hogy megértsed, miért. Én igyekezem megmagyarázni, ez a blog dolga, de ehhez valamennyit el kell áruljak a tartalomból, akit ez rosszul érint, görgessen lejjebb.

Hogy valami nem stimmel a csilivili díszletek között, hamar sejteni lehet: az idős apát, Argentina egykori párizsi diplomatáját az ügyészségre idézik és bizonyos régi ingatlanügyekről faggatják, amikor rosszul lesz, kómába esik, és többé nem is ébred fel (aki azt hiszi, hogy ez már spoiler, téved, nem mondtam ugyanis meg, hogy mitől és hogyan hal meg az öreg, van mit nézzél még, az van). Mía vele volt, másik lánya, Eugenia (Bérénice Bejo) hazasiet Franciaországból, előbb utóbb a pasikáik is előkerülnek, mindenki azon van, hogy jó családhoz méltóan együtt átvészeljék a tragédiát.

Ezzel szemben kiderül, a Quietud minden csak nem a Nyugalom szigete, a feszültség egyre csak nő, elfojtott, elhallgatott indulatok keresnek utat, hogy leuralják a szereplők életét, egészen az ölésig és az öngyilkosságig. Mindebben nem kis szerep jut az ördögi jelenség családanyának - akit remekül játszik Graciela Borges. A film végére nem csak az derül ki, hogy honnan szerezte a család az ingatlanokat (persze, hogy a diktatúrában nyúlták az eltüntetett ellenzékiektől), de hogy pontosan mi is történt, és hogy a két testvér mit tesz, hogy meghaladja a családja szörnyű múltját, ezt már neked kéne megnézned. Itt például meg is teheted, az előzetes pedig: