A magyar hazaffyak ezt neveznék öngyűlöletnek. Én viccesnek hívom. Azt, ahogyan az argentin porfészekből, Salasból származó, Barcelonában élő Nobel-díjas író, Daniel Mantovani írtózik a szülőföldjétől.

Sok igazsága van, még ha nem is maradéktalanul rokonszenves főhős (birkafej nélkül, háttal, Oscar Martínez).

Mantovanit, a Nobel-díjas írót szülővárosa (faluja?), Salas díszpolgárrá (ciudadano ilustre) nevezné. Az írót elkapja a nosztalgia, s bár, ahogy el is hangzik a filmen kétszer is, egész életét azzal töltötte, hogy onnan meneküljön, lemondja számos nagyfontosságú meghívását, és elutazik. Itt kezdődnek a bonyodalmak. És ott végződnek, hogy a film majdem-végén sajnos lelövik őt.

Nem tudom eldönteni, hogy (az) El Ciudadano Ilustre (2016, Gastón Duprat, Mariano Cohn) fikció-e a fikción belül, azaz Mantovani "csak" kiírja magából az utálatát, vagy az események, mármint forgatókönyvszerűen természetesen, tényleg megtörténtek-e vele. A film fejezetekre tagolt, klasszik bevezetés-tárgyalás-befejezés formában. Keretet pedig egy tóba fulladt flamingó tetemének képe ad, amit nézve kétszer is meghallgathatjuk az író már idézett tűnődését, miszerint utálja Salast. A film utolsó jelenetében, a salasi kalandról szóló könyv bemutatóján az egyik újságíró rá is kérdez erre, mármint, hogy valid-e a sztori. Mantovani válasza inkább igen, mint nem, de azért teljesen nem oszlik el a homály.

Ha van megfejtésed, kedves Olvasó, kommenteld be bátran, hálás lennék érte, ahogyan azért is, ha esetleg akadna egy ingyenesen végignézhető változatod, és megosztanád a linket. Akinek van Netflix-előfizetése, itt megnézheti (angol felírattal akár), a trailer pedig ez, a lényeg benne van:

Mantovani őszülő külseje praktikusan jelmez egy elkényeztetett kisgyereknek, aki maradt. Életformája: a világsztárság önmagában is, ő ráadásul egyedül él egy luxusvillában, bármikor ugrasztható titkárnővel, házicselédekkel, szóval ez az életvitel aligha neveli alkalmazkodásra az embert. Mantovani nem hajbókol a svéd királyi párnak a Nobeldíj-átadón, mert elveivel ellentétes. Nem adakozik az argentin családnak, akik fiúk kerekes székére kérnek híres földijüktől. Érve: igazságtalan lenne a többi rászorulóval (ezen spec.később igazít, bár félős, akkor már mindegy is). Eszébe sem jut udvarias kimentésen gondolkodni, amikor ismeretlen salasiak vendégségbe invitálják ("nekünk semmi közünk egymáshoz..."). Nem rejti véka alá véleményét a helyi amatőr festők képeiről, egészen konkrétan szénné alázza őket. Ellenben az első felajánlkozás után jól megdugja az egyetlen szóba jöhető, unokájakorú rajongó leányt - ami jár, az jár. A helyi hotelben, ami "olyan, mintha egy román filmben nézné".

Talán ezért jó a mozi. Mert nem az Elvetemültek csapnak le a Jó hősre, hanem esendők szállnak szembe esendőkkel. Mindkét részről lázadás és önigazolás, az életforma igazolása is egyben. Így könnyebben magunkra ismerünk kicsit - akármelyik oldalon.

A festménybírálat és a gáláns kaland változtatja a sztorit az addigi vicces giccs ellenkezőjére. Mantovani mindössze pár napot tölt Salasban, ahol kezdetben rajongás fogadja, tűzoltóautó platóján, helyi szépségkirálynő kíséretével érkezik. Nem sokkal később éjjel, pickup-platón sunnyogva távozik, és az élete is veszélyben van.

Talán elkényeztetettsége az, ami miatt egyáltalán elfogadta a meghívást, és elhitte, hogy tényleg van még mit keresnie ott, ahová még a szülei temetésére sem látogatott vissza. Pedig már az odaúton kapott rossz előjeleket: tizeniksz óra repülés után hat órás autóút egy szakadt Fiatban, durrdefekt a semmi közepén, gyújtósnak és vécépapírnak használt oldalak a díjnyertes könyvből.

 Salas nem csak világtól elzárt porfészek, de végtelenül macsó és hipokrita társadalom is. Mindez Mantovani gyerekkori barátja, Antonio (birkafejjel, nyitó képen szemben, Dady Brieva) és felesége, Irene (Andrea Frigerio oldalvást) kapcsolatán látszik a legalaposabban. Az elnyomott Irene és Mantovani tinédzserkori szerelmére Antonio most is féltékeny ugyan, de ez nem akadályozza meg a folytatólagos kurvázásban. Vedel, mint minden valamire való férfi. És vadászik, naná. A remek Brieva zseniálisan adja a pénzes falusi bunkót.

Gondot az képez, amikor kiderül, a lány, akivel Mantovani szexelt, Antonio és Irene lánya. Akinek ráadásul van egy nem alaphangon pszichopata pasija is.

Bár a pszichó fiúka és Antonio lesznek, akik végül a szó szoros értelemben levadásszák az írót, a magánéleti konfliktusnál is kínosabb, amikor a falu ellene fordul. A lincshangulatot az egyik lepontozott festmény alkotója gerjesztette.

Mantovani lehet, hogy elkényeztetett és önző, de hogy gyáva lenne, azt nem lehet ráfogni. A film legjobb mondatait a festménybírálatkor mondja el, annak ellenére, hogy még a polgármester is figyelmeztette, hunyászkodjon meg inkább. Esze ágában sincsen (önkényesen rövidítve):

Mindig úgy tekintenek a kultúrára mint valami gyenge, törékeny dologra, olyasmire, amit védeni és támogatni kell. A kultúra elpusztíthatatlan. Képes túlélni a legrosszabb helyezeteket.

Egy afrikai törzs nem ismerte a szabadság kifejezést. Miért nem? Mert szabadok voltak.

A szót, hogy kultúra mindig a legtudatlanabb, legostobább és legveszélyesebb emberek szájából hallani. Én nem is használom soha.

Csoda, hogy megdobálták tojással? Ez történne vele az én falumban is? Nem csoda, és igen, ez.