Kép innen: http://cinefiloserial.com.ar
Négymillió+ Youtube-megtekintés. Tejójég, van hová fejlődni. Ami nekünk Hippolyt, a lakáj, az Argentínának az Esperando la carroza (1985, Alejandro Doria). A nemzeti komédia.
És nem csak Argentínának, hanem az egész Délnek. A mű eredetije színdarab, 1962-ben mutatták be Montevideóban. A szerző a román bevándorló uruguayi Jacobo Langsner. Jelenleg is rendszeresen játszák színházak Uruguayban, Agrentínában és Chilében, még musicalváltozat is készült 2010-ben. Mégis a filmváltozat lett igazán klasszikus. Mint sajnos csaknem minden nagy sikerhez, ehhez is gyártottak második részt. Kár volt (szerintem. De hátha Szerinted meg nem, úgyhogy linkeltem, fogyasszad egészséggel).
Az alaphelyzet a klasszikus félreértős-vígjátéki. A család azt hiszi, meghalt a mama, de teljesen más halott mellett virrasztanak. (Mint kiderül, az igazi néhai egy pobre húngara úgyis, mint szegény magyar asszony - most, hogy megtudtam, hogy a szerző a szomszédba valósi, legalább értem végre, miért pont.)
Végig vinnyogni lehet a röhögéstől. Annyira mókás a másfél órás vaskos vásári komédia, hogy csak többedik megtekintésre észleli a néző, hogy hiába örökérvényű a pellengérre állított társadalmi szokások nagy része, úgyis mint úrhatnámság, képmutatás, illetve az ellenkezője: amikor a szegénység, a megélhetési kűzdelem tesz önzővé és érzéketlenné, a sztori bizonyos részei megérettek némi aktualizálásra.
A macsóskodás ugyanis nem vicces. Lehet, 1962-ben még alap volt, hogy férj1 újságot olvasva kiszolgáltassa magát az asszonnyal, hogy férj2 undorodjon a saját gyereke kakás pelenkájától, hogy a női szereplők szarkeverő, lehúzós kígyók és/vagy ostoba hisztérikák legyenek. Ez a 21. században, szeretném hinni legalábbis, ront a műélvezeten - különösen hogy a fenti helyzetek nem a komédia célkeresztjébe került, kifigurázott attitűdök, hanem a normál ügymenet részei, nagyon attól tartok sajnos.
Húsz év érzékenyítő munkatábor kb. Nekem is, mert harmadik nekifutásra is röhögtem a filmen.
Adott három fivér, mindhárman házasok. Édesanyjuk, a nyolcvanas, enyhén demens Mamá Cora (Antonio Gasalla igen, férfi színész, méghozzá egészen remek) éppenséggel a leglecsúszottabb helyzetben lévő fia családjával lakik. Az ottani háziasszony, Susana, fellázad, hogy nem hajlandó tovább az együttélésre. Csakhogy a többiek sem tolonganak Mamá Coráért. Egészen addig, amíg az idős hölgynek a mamikának nyoma nem vész...
Már tudjuk, hogy az argentin mozi eléggé erős fekete komédiában - a legjobb példákról volt is poszt: Tiempo de valientes, Relatos salvajes többek között. Most azt is megtudtam, hogy a műfajnak van neve, mármint, hogy külön műfaj, pontosabban nem is annyira a mozi- mint színházi stílus, legalábbis az Esperando la carrozza színdarab-ismertetőjében szerepel. Grotesco criollo, amit én argentin groteszkként magyarítanék, akkor is, ha a darab eredetileg uruguayi. Ha valaki tud jobbat, jelezze bátran, én ezt is köszönöm El Mexicanónak, aki mindig kisegít, amikor hiába töröm a fejemet.
Persze, hogy Luis Brandoni - China Zorrilla páros simán viszi a show-t, ahogyan vitték orvos+ápolónőként is a szintén a nyolcvanas években készült Darse cuentában. China, a talán legnagyobb argentin színésznő szintén uruguayi import, ahogy a darab maga is. Az argentin mozikat közzétevő "kolléga", a Flor del Ceibo Youtube-csatorna gazdája mesélte róla a napokban nekem, hogy a 2014-ben meghalt Zorrillát nem csak nagy művészként tisztelik, de kiváló minőségű ember is volt. Buenos Aires-ben közkeletű az anekdota, miszerint a színésznő egy szakmai díj teljes honoráriumát odaadta hazafelé a taxisofőrnek, csak mert az illető a megélhetési gondjaira panaszkodott.
Pont eleget okoskodtam, nézzél filmet inkább: