Kamu, fakenews, átverés. Argentinul ezt is jelenti a film címe (szó szerint kínai mese), kár, hogy a filmcímfordítók - a mozi angolul Chinese Take-out, magyarul Kínai, elvitelre néven futott -, kb 100-ból százszor leragadnak az első ötletnél, ami az eszükbe (?) jut. Lehetne még ferde szemmel vagy nagy falat is, mi? Un cuento chino (2011, Sebastián Borensztein)

Tényleg mese, felnőtt mese, celluloid parabola, erkölcsi példázat hihetetlen, abszurd elemekkel átszőve. Rengeteg minden belefér, és - szemben azzal, amit az Anitánál éreztem kicsit - bár sokat markol, egyáltalán nem fog keveset.

Ki- és bevándorlás. Különböző kultúrák együttélése. Posztháborús poszttrauma. Nagyvárosi magány. Sorsfordító véletlenek létezése és értelmük. Ez mind belefér másfél órába, és abba sztoriba, hogy Roberto (Ricardo Darín), második generációs olasz bevándorló, a Malvin/Falkland háború antiszociálissá lett veteránja mit kezd a helyzettel, hogy mentorálnia kell egy spanyolul, sőt a kínain kívül egyetlen más nyelven egy szót sem beszélő kínai fiút. (A film elemzése szerepel ebben a remek tanulmányban, A bevándorlás az argentin filmművészetben, akit érdekel a téma, olvasgassa bátran, de csak ha megnézte a filmet haha.)

Roberto látszólag szelíd, magányos figura. Reggeltől délutánig lakása alatt működő vasboltban szorgoskodik, délután gyűjtőszenvedélyeit éli ki, számos fura dolgot gyűjt, például üvegből készült kisállat-figurákat az édesanyjának szentelt házioltárként funkcionáló vitrinben, az anyjának, akit nem is ismert, aki Roberto születésekor meghalt. Legkülönösebb gyűjteménye mégis újsághírekből áll: esténként végiglapozza a napisajtót, és kivagdozza a legabszurdabb, "Terhes férfi madarat szült" típusú bulvárhíreket, majd beragasztja a napi termést az albumába. Pontban 23 órakor leoltja a lámpát és nyugovóra tér. 

Jun (Ignacio Huang) sztorija pont Roberto fakenews-albumába illik (vigyázz, spoiler: benne is van, úgyis mint sorsfordító véletlen nr1.). Éppen kínai kedvesét jegyezné el egy kínai tavon csónakázva, amikor rájuk zuhan egy TEHÉN (nyugi, el lesz magyarázva, a mese szintjén legalábbis, miért és hogyan), a lány meghal, Jun pedig nekivág a világnak, hogy megkeresse egyetlen élő rokonát, a nagybácsiját Buenos Airesben.

A városig eljut, de a nagybácsit nem találja, a közeg ellenséges, a nyelvet nem érti, a nyelvét nem érti senki. Eddig a nemrég posztolt és fentebb linkelt Anita-mozi meseszerű pandantja: Anita súlyos fokú down-szindrómával él, ezért nem tudja elmondani, honnan jön és merre tart, Jun "csak" kínai. Junnak mégis nagyobb a szerencséje, Roberto, ha kezdetben nem is túl lelkesen - konkrét többször is utcára teszi, amikor meg nem, akkor is alig várja, hogy megszabaduljon a fiútól -, de segít rajta. Most tudtam meg, hogy ilyen is van: buddy movie, amikor két, alapvetően más jellemű/szokású pasi közösen kalandozik, és végül csak összecsiszolódnak, már-már barátok lesznek. Ilyen volt a már posztolt Tiempo de valientes, és ilyen az Inseparables is, amin még tipródom, hogy ér-e egy posztot (ezt pl. segíthetnétek eldönteni, szükségét érzitek-e egy profin, remek színészekkel legyártott szívszaggató limonádénak egy kerekesszékbe kényszerült kőgazdag különc oligarcháról és az ő sittes külvárosi ápolójáról, rajtam nem múlik, én már láttam, szívesen megposztolom, ha tömegigény mutatkozik).

 Amire mégis a legjobban hasonlít, nem, hazudok: amivel a legjobban össze lehet vetni a 2016-os Borensztein-Darín film, a már posztolt, és egészen remek Kóblic. De hogyan is? A Kóblic egy brutális, véres politikai-western, az Un cuento chino pedig szelíd példázat a jóravalóságról. Mégis. A múlt démonaival kűzdő főhősök, Jun is az, de főképp Darín karakterei: Kóblic, akinek a katonai diktatúra, és Roberto akinek a Malvin-háború okozta a traumát, ami miatt kiíratkoztak a társadalomból. Kóblic az Isten háta mögé, a pampákra vonult el, Roberto maradt a városban, kiválóan el tudott szigetelődni ott is. 

Hogy a férfi koránt sem olyan szelíd, mint elsőre tűnt, viszonylag hamar megmutatkozik: válogatott cifrán káromkodik, ha a gyártó kevesebb szöget tesz a dobozba az ígértnél (igen, meg szokta számolni), ugyanilyen keresetlenül hajítja ki a boltból a kellemetlenkedő kuncsaftot, de nem rest, s ezt szintén nem gondolnánk a katonás fegyelemben élő férfiről, lefejelni az ügyeletes rendőrtisztet, amikor az illető idegenrendészeti őrizetbe venné Junt.

Te jó ég, mit művelne Roberto Röszkén járva? És mennyire igaza lenne. Ez jut az ember eszébe a jelenetet nézve. 

"Van két dolog, amit gyorsan észreveszek az emberekben. A nemeslelkűség és a fájdalom. Benned megvan mindkettő" - ezt Mari, a vidéki fiatal lány, Roberto szomszédainak rokona írja, egyfajta reménytelen szerelmi vallomásként. Roberto úgy tesz, mintha nem észlelné, de pontosan tudja, hogy a lány szereti, titokban ő is fantáziál felőle - nem igazán jött át nekem, hogy amiket beflashel, az emlékkép pár korábbi szexükről vagy vágyálom, talán mindegy is -, de, ahogy mondja is Marinak, ha nem is róla, inkább Junról és a kényszerű együttélésről a fiúval, de lány megérti, hogy neki is lehetne címezve: "Nehezemre esik kezelni bizonyos dolgokat". 

Innen szép nyerni mindhármuknak. Hogy sikerül-e? Ha érdekel, nézzed meg, kiváló film, tényleg:

Un Cuento Chino from Ramon Ramirez on Vimeo.

Fotó: Roberta Alonso, Pinterest

Rendben, hogy nem hiszünk el mindent, amit az internetek írnak, de ezt a sztorit nem bírom nem megosztani: a gazdasági válságban játszódó, erős fekete humorral bemutató film rendezője, miután többször is majdnem csődbe ment a produkció, hónapokra faképnél hagyta a stábot a forgatás idején, hogy inkább éti csigákat tenyésszen a lakásán. És az ötletet bele is szőtte a történetbe: az egyik mellékszereplő ugyanis éppen ezzel - csiganeveléssel - üti el a kuncsaftra hiába várás üres óráit a Good Life, úgyis mint jóélet, azaz buena vida futárszolgálatnál. Buena Vida Delivery (2004, Leonardo di Cesare).

Persze maga a forrás is kételkedik a csigás anekdota hitelességében, de hát ő is elmeséli, ahogyan azt is, hogy állítólag a bemutató után jelentkezett egy feldúlt néző, számonkérve, hogyan készülhetett forgatókönyv az engedélye nélkül az ő életéből.

Na ez már tuti kamu, a sztori ugyanis az abszurd abszurdja. Hernán (Ignacio Toselli), a motoros futár igazi jófiú. Miután családja: bátyja, sógornője és a gyerek Spanyolországba emigrálnak, egyedül marad a rosszul fűtött családi házban. Szerelmes a benzinkutaslányba, Patóba (Mariana Anghileri), de nem meri bevallani neki, közeledési alibigyanánt inkább úgy tesz, mint aki társbérlőt keres. Bejön a számítása, rövid együttlakás, és már össze is jönnek. Minden rózsaszín - egészen addig, amíg fel nem bukkan Pato családja. Fokozatosan derül csak ki, hogy nem egy egyéjszakás, rajtaütésszerű rokonlátogatásról van szó: nincs hová menniük, földönfutók. A szétesett benyomást keltő, mégis zsarnoki papa (Oscar Nuñez, a Nueve reinas vén profi okirathamisítója), anyuka, aki hülyére tetteti magát, de szintén kemény eset, illetve egy kislány, akit kezdetben Pato kishugának gondolunk, de kiderül: a lánya. 

A família berendezkedik, egyre beljebb, Hernán pedig lassan kiszorul a saját otthonából, ahol az öreg fater churros- (azaz hízottkukac-alakú spanyol fánk, képünkön, ha még nem találkoztál volna vele, de inkább találkozz, mert finom, fotó: Pixabay/Darija Jakovljeva) -készítő műhelyt tervez berendezni, sőt, be is rendez, amway-ügynökségszerű továbbképzéseket tart még nála is lepukkantabb szerencsétleneknek az erős lelkesedésből történő meggazdagodásról. Nem kevés hazafias falvédőszöveggel. Így élnek nappal. Éjjel pedig a szovjet filmekből megismert társbérletekre emlékeztető, függönnyel leválasztott mini-életterekben. Hernán kétségbeesik, miközben Pato a benzinkút egyik jobbmódú - mármint őnáluk jobbmódú, de messze nem Forbes-listás - kuncsaftjával vígasztatatja magát ... és ez még mindig nem spoiler, akad még fordulat szép számmal, amit elhallgattam, nyugodtság.

A rendezőt a szélső-PC hívei fasiztázták, mondván, brutális képet fest a legelesettebb társadalmi rétegekről. Illő tisztelettel vagyok (majdnem) mindenféle vélekedések felé, de ez csacsiság. Értik a viccet, de nem szeretik. Eltagadni a gondot, szépre restusálni a csúfságot nem hogy nem megoldás, de csak további bajokhoz vezet, ebben egészen biztos vagyok. 

Szerettem, mutogattam is itt a blogon Juan José Campanella hasonló témájú, ám totál ellenkező megközelítésű, idealizált, büszke-tisztes csóró hősöket bemutató filmjeit, főképp a Luna de Avallaneda illik ide, remek mesék. De a helyzet az, hogy szegénynek lenni szar ügy, és nem csak azért, mert nem kokainozhatsz feszt Ibizán, hanem mert nagy a kockázat, hogy a létharc, ha csak nem vagy extrém római jellem - Hernán, szegény valami olyasmi, de ezzel eléggé egyedül marad, és nem kicsit viktimológiai esetté is válik -, demoralizál, lumpenné, önzővé tesz, különös módon éppen olyan farkastörvényeket igazol, mint amivel a leggazdagabb kiváltságosok igyekeznek kikönyökölni maguknak a betevő Dom Perignont. Volt már erre is példa a blogon: a Darse cuenta balesetes főhősének rokonsága. Az azonban dráma volt, a Buena Vida Delivery ellenben feketehumorral tálalt szatíra, afféle görbe tükör, kéretik röhögni és nem duzzogni, minden hasonlóság a véletlen műve.

Road movie út és cél nélkül: Anita, a down szindrómával élő fiatal nő élete egy pillanat alatt rémálommá változik, egy merénylet nyomán elveszti a biztonságát, segítőit, és céltalanul, tudatlanul bolyong Buenos Aires utcáin. Anita (2009, Marcos Carnevale). 

Az Oh my July! bloggere szerint akit nem érint meg a film, annak kb nincsen is lelke. Jelentem, nekem van, megérintett, hogyan is ne, ellenkező esetben Benneteket sem traktálnálak vele, kedves Olvasók (ráadásul fotót is köszönöm a Oh my July!-nak, tőle nyúltam).

Viszont akadnak kötözködéseim is. Kezdjük is ezzel. A film sokat markol, nem mondom, hogy keveset fog, ellenkezőleg: kevesebb több lenne. A fő sztori Anitáé, az ő hányattatásán keresztül mutatkozik meg és be a legjobb esetben is csak érzéketlen, de még inkább kifejezett gonosz lakossági massza (úgynevezett társadalom). Egy segítőre jut kb tíz közömbös vagy éppen durva találkozás. Szóval a sztori "ennyi" - szép, tanulságos és rendben lévő -, de ennek bemutatásához pont megfelelő apropó lett volna, ha Anita pl. "egyszerű" természeti csapás miatt kerül távol szeretteitől.

Csakhogy a lány - Anita voltaképpen kortalan, arcán, ahogy a downosokén általában, nem látszanak az idő múlásának jelei, képességei és érzelmei pedig egy kisgyereké, csak sejteni lehet, mivel édesanyja (a nagyszerű Norma Aleandro) nem fiatal már, fivére (Peto Menahem) is bőven harmincas, hogy ő is legkevesebb a húszas éveiben járhat -, szóval a lány, Anita abban az 1994-es merényletben keveredett el otthonából, amit iráni hátterű hezbollahos libanoniak követtek el a Buenos Aires-i Zsidó Közösségi Központ, az AMIA ellen. 85-en meghaltak, többszázan megsebesültek.

A merényletről nem tudunk meg szinte semmit a filmből. Lehet azért, mert a helyi célközönségnek alap, mint mondjuk errefelé a mohácsi vész? Passz. Pedig érdekes az ügy, és máig vannak elvarratlan szálai. Cristina Kirchner exelnök 2013-ban olajszállítási megállapodást kötött Iránnal, ami finoman szólva sem segítette a támadás hátterének felderítését, sőt, akadt ügyész, aki rádolgozott az elméletre, miszerint az elnök éppen az eltussolásban segédkezett az olajért cserébe. Sajnos az ügyész, Alberto Nisman meghalt a lehető leggyanúsabb körülmények között nem sokkal azelőtt, hogy az elnökre terhelő bizonyítékait a szenátus elé tárta volna 2015-ben.

Ok, ezt a fordulatot nem szőhették bele egy 2009-es moziba, de valamit a merényletről, azon kívül, hogy sok porral és zűrzavarral jár, hasznos lett volna közölni. Illetve ha ennyire csak az apropót és a díszletet adta, akkor mégjobb lett volna elfelejteni az egészet, a nagyvárosban elveszett downos lány sztorija bőven ütne úgymond történelmi háttér nélkül is. Ellenkezőleg: nekem éppen hogy megosztja a figyelmemet és az érzelmeimet, hogy most miért is sajnáljam a főhőst. Azért-e, mert a zsidónegyed lakója, amit megtámadtak a terroristák vagy mert (bármilyen okból) kikerült a komfortzónájából és selejt emberekkel találkozik? - nekem utóbbi pont elég lenne egy másfél órás mozira. Különösen, hogy kiváló az Anitát alakító, down szindrómás színésznő, Alejandra Manzo, szívesen nézem, amit játszik.

Hacsak nem üzenet a két félsztori árukapcsolása. Hogy ti. hiába hápogunk a tévé előtt a sátánian gonosz terroristákon, ha a mindennapokban, alulnézetből magunk is szar alakok vagyunk. Mivel azonban, ahogy már bevallottam korábban, sajnos kevés affinitásom van az efféle belemagyarázásokra, Rád bízom a megfejtést.

A második számú kötözködésem, bár talán kézenfekvőbb, mégis kevésbé kérlelhetetlen. Létezik, hogy senki, egyetlen karakter sem, akivel bolyongása során Anita összefut, nem hív rendőrt vagy mentőt vagy bárkit? Ha így tennének, vége is lenne a filmnek, hiszen bár édesanyjuk meghalt a merényletben, Anitát keresi a bátyja. Ő mégis csapódik az alkoholista fotóriportertől (Luis Luque), az arrogáns kínai boltoson át egészen a nehéz sorsú ápolónőig mindenkihez. Hiába és hiába.

De, sajnos, el tudom képzelni, hogy létezik ekkora kollektív ostobaság, aki nem hiszi, nézzen körül a saját élőhelyén. Vagy nézze meg Anitát. Akár itt pl:

Hetek óta töröm a fejem, hogyan hitessem el veletek, hogy zseniális film, annak ellenére, hogy nem szól másról: négy férfi, három falusi koma és egy random hozzájuk csapódott ismeretlen utazó a tenger felé tart, mert még sohasem látta. Kicsit tágítottam is a határokon, hogy posztolhassam: uruguayi-argentin koprodukció ugyan, tehát szűken belefér a blog témájában, elsősorban mégis uru mozi. El viaje hacia el mar (2003, Guillermo Casanova).

Minas kisváros, ahonnan az utazók: a világgal pörölő sírásó, a fura nevű lottóárus (Siete y Tres Diez, amennyiben a siete y tres voltaképpen a magyar "vadászhoz" hasonlító, csak 7:3 arányban - a cefre javára - kevert vörösboros kóla), jóságosan falubolondja-szerű társuk nekivágnak, ma nem lenne messzebb egy bő órás útnál a Tengertől (óceántól), de én nagyon is hiszem, amit valahol olvastam: hogy a lelkünk nem bírja követni a feszt rohangálást. Kb a kényelmes séta az, ami befogadható. Az ezer éves Ford kamion nem is halad ennél sokkal többel, a platóján  elviselhető a haladás üteme, időt adva a változásra. A hatvanas évek elején járunk.

Sofőrjük a tengermániás Rodriguez (Hugo Arana a No mires para abajo-ban a főhős elhunyt apja) kicsit elégedetlen az utasaival, mintha nagyobb ámulatot remélt volna a megérkezéskor. Pedig mennnyiszer vagyunk így a nagyon várt csodákkal: mire elérjük, már nem is üt akkorát. Én mindenesetre Rodriguezzel vagyok, szerintem is képtelenség betelni a tengerrel, nem is feltétlenül kell megfürdeni benne, elég bámulni a folyton újjászülető hullámokat és hallgatni a hol altató, megnyugtató, hol ellenkezőleg: éppen, hogy fenyegető zúgást, mélyen letüdőzni a sós párát és elmélkedni a mindennél ősibb és hatalmasabb erőn.

A festményszerűen szép képek, a nagyon amerikai, koloniál épületek Minasban, a sajnos egyre kevésbé, de az Újvilágban nyomokban még mindig szembe- szembejövő csodaszép, ötvenes évekbeli autók, a táj nem hivalkodó, nyugalmas szépsége remekül sikerült adaptáció Juan José Morosoli novellájához. Aki megírja a vidéket, megírja a világot - Csehovot idézte a rendező egyik nyilatkozatában, én viszont most nem pontosan, mert sajnos nem találom az eredeti forrást, ha megfeszülök sem, de kb ez volt (ha valaki ismeri az idézetet, javítson ki, köszönöm előre is).

A filmet imádták a fesztiválok, díjazták is szépen miközben a rendező nem fukarkodott odapörkölni országa filmfinanszírozásának: négy évig tartott, amíg összehozta a mozit, végül argentin segítséggel. 

Létezett a film a Youtube-on korábban is, de rémes hangminőséggel, feltöltöttem újra, nagyon bízom benne, hogy ezúttal nem kér rám végrehajtandót a szerzői jogi maffia. Jó mozizást:

Az Orbán-Mészáros család kisvasútjának inverze. A táj, ahol a sztori játszódik, Uruguay síkvidéke lehetne akár a Vál-völgy is, olyan ismerős a szemnek. Csakhogy itt nem a népet húzzák le vasút címen, ellenkezőleg. Öreg szakik, agg forradalmárok beleállnak és megakadályozzák, hogy kedvenc nyugalmazott gőzmozdonyukat eladják a gonosz globálimperialistáknak. Az útvonal mellett élő népek nagy rokonszenvétől kísérve. Argentin-spanyol-uruguayi koprodukció, ezért is van két címe, a második - ezzel forgalmazták Amerikában - a vaslédi szívére utal. El último tren/Corazón de fuego (Diego Arsuaga, 2002).

A kép eredetije a Magyar Kétfarkú Kutyapárté, remélem, nem orrolnak meg a parafrálásért. Én csak megfordítottam. Hogy a déli féltekén jobban lássák...

Érezhetően jutalomjáték a három szenior sztárnak ez a kötöttpályás road-movie, vagyis talán még inkább: ez az úgyszintén kifordított western - hiszen a három öreg nem rabol, ellentétben a Vál-völgyi vadnyugat hőseivel, ellenkezlőleg: mentőakciót vezényel, megőriz. Héctor Alterio (ismerjük őt már például az Hijo de la novia-ból, ahol az alzheimeres Norma Aleandro párját játszotta), Frederico Luppi (a Nieve negra korrupt intézője) és Pepe Soriano tobzódik a szerepben, nagy szerencsénkre. Ismét, újfent és megintcsak dícsérjük a gyerekszínészeket, ezúttal Balaram Dinardot, aki a szépkorú vonatrablókhoz csatlakozó kisfiút játsza. És remek Gastón Pauls is, az ellenpont, a pragmatikus-kegyetlen, PR-vezérelt üzletember szerepében (ő szintén ismerősünk: a Nueve reinas-ban tettette magát hülyére, hogy átverje bűntársát, Ricardo Darínt).

A három öreg egy vasútbarát társaság tagja, egyikük masiniszta volt valaha, hajtotta is a "főszereplőt", a XIX. században készült, 33-as számú gőzmozdonyt, amikor az még üzemben volt. Az elsorvasztott uruguayi vasút  semmibe vezető sínpárjai mentén elöregedett, halálra ítélt falvak, szomorú szegénység. Ez ellen valóban volt némi társadalmi felzúdulás annó, de az El último tren sztorija természetesen fikció.

Maguk a főhősök sincsenek a legjobb bőrben: egyikük demenciája a sztori alatt fokozatosan romlik, míg el nem jut odáig, hogy már saját magát sem tudja beazonosítani (üzenet esetleg? a kiárusított/elvesztett identitásé? - ez az elemzés mindenesetre így gondolja, lehet így is van, bár én igyekezem óvatosan kezelni a miregondoltaköltő-típusú megmondásokat), másikuk súlyos szívbeteg, de fél a kezeléstől, a harmadik, az ex-masiniszta "csak" rendszeres konfabuláló, ilyet is láttunk már (Una mujer sucede), de ő egykor volt Franco-ellenes felkelőként ad elő soha meg nem történt harci emlékeket, míg mostanság inkább a lakbér kifizetésével vív egyenlőtlen kűzdelmet.

A vasútbarátok a tévéből tudják meg, hogy a 33-ast egy helyi vállalkozó eladta egy hollywoodi filmstúdiónak, hamarosan költözik. Akcióba lendülnek, befűtik, sínre teszik és ellopják a mozdonyt, felzászlózva, miszerint a nemzeti örökség nem eladó, a terv az, hogy átjutnak a brazil határon és elrejtik valahol kedvencüket. 

(Figyelem, ez a bekezdés lényeges epizódokat mesél el, görgess, ha nem bírod, köszönöm!) Nyomukban a karaktergyilkos, vértunkoló médiával és a felfegyverzett rendőrséggel ez nem jön nekik össze, de egy kisebb, afféle ghandista-békés állampolgári engedetlenséget azért sikeresen kirobbantanak, s bár végül fel-, majd letartóztattatják magukat, a 33-as gőzmozdony marad Uruguayban.

Nehéz nem észlelni a párhuzamot Marcelo Piñeyro mozijával, a Caballos salvajes-szel, pláne, hogy abban is Alterio játszotta a vén anarchistát, akkor történetesen bankot rabolt jótékony célokra. Az El último tren uruguayi rendezője maga sem titkolja az inspirációt, ráadásul barátok, sőt, a Plata quemada forgatásán stábtagok is voltak Piñeyróval.

Akárcsak a Caballos salvajes, az El Último tren is naív, meseszerű kapitalizmuskritika - ahogyan sok argentin mozi még, ami valahol vicces az évek óta a pengeszájú jobber Mauricio Macri vezette országban, ahol kb úgy osztják szét a világ talán legszebb természeti kincseit a spekulánskarvalyoknak (vö. Patagónia földjei, elzavart őslakosok, eltűnt, bántalmazott tűntetők), mintha nem lenne holnap. A baloldalt nyomokban sem tartalmazó ország állampolgáraként megkockáztatom, hogy amíg a korrupt populista Cristina Kirchner és csapata adja a mainstream "haladást", addig ez előreláthatóan így is marad, viszont nem feltétlenül igazolja, hogy ne lenne markáns balos hagyománya a déli országnak úgy az értelmiség, művészelit, mint a középosztály, munkásság körében. Ennyivel is beljebb vannak. Meg annyival, hogy a globalizációkritika, sőt:, -ellenesség, a nemzeti örökség védelme sat nem, vagy legalábbis jellemzően nem társul jobbszél érvekkel, idegenellenességgel, antiszemitizmussal.  

Piacfetisiszta barátaimnak pedig egyetlen kérdés. Bárki süthet pizzát? Bárki. Jó a pizza? Nem jó.

A teljes mozi megnézhető és le is tölthető itt, ismét köszönet a linkért a kedves Flor del ceibo-nak, aki pedig a filmelőzetest választja, itten van, tessék csak:

Meg lehet-e haladni az egyébként remek Határátkelő blog törzskommentelőinek népi bölcsességeit kivándorlás-témában? Úgyis mint, ha leléptél, iksz idő múlva """"itthon""""" már idegen vagy, "otthon" ellenben sosem eresztesz gyökeret.

Az átlagosnál jobban érdekel a téma, ezért kezdtem bele a filmbe - mondhatnám, de nagyon nem lenne igaz. A magyar átlagot ugyanis aligha érdekli érinti bármi sokkal mélyebben: egymillió ember, az ország tizede távozott az elmúlt pár évben, zéró mennyiségű népek lehetnek, akiknek a közvetlen környezetéből ne akadna valaki, aki már odaát van vagy épp csomagol. Tanulságos lehet, mit lát/láttat a témában egy, a ki- és bevándorláskérdés mindkét "végén" erősen érintett, úgy is mint válságok és diktatúrák miatt milliók által elhagyott és (ugyanakkor) milliószámú papíros és illegál bevándorlót befogadó ország mozija. La extranjera (Fernando Díaz, 2008).

Megosztó film, a Youtube-on például eléggé szeretik (több mint félmillió néző, 1,3 ezer kedvelés és sok-sok lelkendező komment vs 280 nemkedvelés), az IMDb (az Amazon filmes adatbázisa) értékelői ugyanakkor annyira lehúzták, hogy ezt már minden fenntartásom ellenére trollkodásnak gondolom, mintha a rendező ellopta volna valakinek a kiskanalát: a 138 értékelő 75 százaléka a legkevesebb, 1 csillagot nyomta, így a tízes skálán 2,8-as átlaggal púposkodik a film.

Ez azért túlzás. Még ha a mozi nem is igazán lép túl a bevezetésként feltett kérdésen sajnos, ráadásul egyéb gyengeségei is vannak. A főhős, María (María Laura Cali) Barcelonában él átlagmigránséletet: diszkót takarít hajnalonta, egyetlen hozzátartozója, a nagyapja halálhírére látogat "haza", egy Isten háta mögötti faluba, megnézni az örökségét, egy romos viskót, némi szikkadt földdel. Ötletszerűen dönt a maradás mellett.

A vidéki élet nehézségeinek bemutatása finoman szólva is városi szemmel tálalt közhelycsokorra sikeredett. Azt,  hogy a falusiak alapvetően irígy és gonosz bunkók, tudjuk az El ciudadano ilustre-ből, csakhogy az sokkal viccesebb volt. Most azt is láthatjuk, hogy egyáltalán nem egyszerű elvágni a csirke nyakát, mármint lelkileg megterhelő (szerencsére nem is vágja - spoiler), a kecske pedig csökönyös jószág, ha fejni akarják, de még a villanykapcsolót (!) sem könnyű megtalálni. Azt pedig egyenesen kívánatos lenne felíratozni, hogy csak azért mert María így tett, lehetőleg senki se próbálkozzon nulla tudással kerékpár helyett lovat szerezni közlekedés céljából, mert gondok adódhatnak.

A menyecske lehúzigatja az aranygyűrűket, feltűri az ingujját, és beletanul, elszánt keménysége azonban hitelesebb lenne, ha innentől kezdve valóban maga intézkedne, és nem felhőztetne egy helyi zöldbárót, aki kisegíti, ha a szükség úgy hozza (úgy hozza egyébként). Akkor is, amikor Maríának meglehetősen alapos konfliktusa támad a helyi egyfogúakkal, s némi nyígás után, egyébként teljesen érthetetlenül újra csak a maradás mellett dönt.

Gyere haza, fiatal? - ez biztosan nem volt a filmesek célja, sőt.

Vagy ha mégis, akkor alaposan mellé lőttek, María helyében szerintem bárki minimum a legközelebbi nagyvárosig, de inkább vissza Barcelonába futna. De a mellélövés, ha volt, sokkal kevésbé zavaró, mint a tényleg nézhetetlen kivándorló-visszaédesgető, hazaffyas giccsre sikerült Güelcom-nál, amivel eskü, nem fárasztalak Benneteket, de linkelem azért, ha valaki esetleg mégis pont erre vágyik.

A La extranjera minden gyengesége ellenére nézhető, meg is érinti azt, akinek van gondolkodnivalója a témában. Ha például ennyien mondják, és nem csak a Határátkelőn, hogy sehol nem lesz otthon, aki kettő vagy több helyen is szeretne, María Barcelonában például a keresztnév nélküli argentinnő, a porfészekben ellenben egy különc európai kurva, akkor lehet, úgy is van. Sokkal bölcsebb mondásokat a legpatkoltabb ismerőseinktől sem kapunk úgysem, lásd még, ott sem kolbászból van a kerítés, és egyébként is: miből fogsz megélni?

Oroszlánketrec, avagy argentin szlengben sitt, fogház. Mindkét értelmezés passzol a leonera szóra a filmcímben (Leonera, 2008, Pablo Trapero): a színhely csaknem végig a kétórás moziban várandós és kisgyerekes fogva tartott nők börtönkörlete. Anyaoroszlánok. Mindannyian, egytől egyig, bármit is követtek el korábban. (Fotó innen: encadenados.org)

A gyerek négyéves koráig élhetnek itt együtt, lehelletnyit humánusabb körülmények között, mint a többi fogva tartott. De nem sokkal. Kedvenc képem a karácsony esti ünnep, amikor a Mikulás a szöges drótok mögül, a fegyőrök reflektorainak fényében integet az udvaron ámuldozó kicsiknek a tetőről:

Nekem ütött akkorát, mint a főcímként bevetett gyerekdalocska+animáció.

A Leonera átmenet a doku és a játékfilm között: pár profi színész és sok zseniális amatőr, igazi sittesek és igazi börtönőrök. A főszereplő, Julia persze profi, Martina Gusmán, sovány, már-már aszkétikus szépség, a szintén Trapero-moziban (Gusmán Trapero felesége, filmes cégtársa és állandó főszereplője), a szintén a társadalmi peremhelyzetet bemutató Elefante blancóban a nyomornegyed szociális munkásaként láthattuk korábban.

Julia éveket tölt a körletben, alig-terhesen kerül be, miután egy reggel vérfürdőre ébred az otthonában, majd, ki tudja, miért, még elmegy dolgozni, este azonban már rátör a yard. Az áldozatok voltaképpen a szeretői voltak, afféle hármas viszonyban élt két férfivel. Az egyik meghal a késelésben, az életben maradtat Juliával együtt vád alá helyezik - ők pedig voltaképpen egymást vádolják, állítólag egyikük sem emlékezik, mi történt azon az éjszaka. Mi sem tudjuk meg.

Érteni vélem, miért nem. Mert a sztori szempontjából mindegy, Julia bűnös-e, s ha igen, mennyire. Mi persze szeretnénk hinni neki, de ez bocsánatos konformizmus, miszerint az ártatlanul bebörtönzöttnek szurkolunk, neki járnak a rács mögötti kedvezmények, ide értve a néző rokonszenvét is, a bűnösök inkább volnának szívesek megrohadni.

A sztori nem krimi, hanem (ahogy megelőlegeztem, és tényleg) félig doku: a leonera mindennapjainak bemutatása, Julia szeretőinek szomorú esete csak apropó, hogy egy középosztálybeli, értelmiségi fiatal nő, hogy kerülhet az oroszlánbarlangba.

Ahol pár hónap múlva megszüli valamelyik exe kisfiát, Tomást. Bár nem rövid, csaknem 2 órás a mozi, egy percig sem érdektelen, ellenkezőleg, főképp a rácsodálkozás, hogy a börtönklisék, a lelki és fizikai szenny, a zaklatások és lázadások mellett, mennyire hasonlít is a bezárt anyukák élete a rácson túli világra: ahogy például az elsőbabás Juliának be kell gyakorolnia az anyaság rutinját, vagy ahogy a börtönudvarra rögtönzött játszótéren csaknem ugyanaz az anyukakotkot megy, mint odakinn.

A szerelmi szál szövögetése ellenben nem az erőssége a rendezőnek. Mintha biztos kézzel nyúlva az adott témában kihagyhatatlannak hitt, csakhogy minden műfajban sok-sokmilliószor átcsócsált klisékhez. Az Elefante blancóban Gusmán karaktere a telep misszionárius papjával hál, a sitten pedig naná, hogy leszbi lesz. Szeretője, Marta viszont remek találat, a figura jelleme, ősanyás bölcsessége nyugalmat ad a zaklatott történetben, az egyáltalán nem-színész, hanem, e szerint a filmismertető szerint legalábbis igazi fogva tartott Laura García ösztönösen egészen remek színésznő.

Az idillt az átmenetiség tudata teszi feszültté. Amikor Marta szabadul, Juliát épp csak hogy elítélték. A bíróság nem sokat pöcsölt a kétséget kizáró bizonyítással, az exet bizonyíték hiányában elereszti, míg Julia tíz évet kapott, ismerős valahonnan ez a bírósági tempó? Jé.

Még ennél is nyomasztóbb lehet: legkésőbb négy éves korukban az állam elveszi a gyerekeket az édesanyáktól, akinek van családja, oda, akinek nincs, állami gondozásba kerül. Julia azonban még hamarabb elszakad Tomástól: a nő Franciaországban élő anyja, akivel évek óta nem tartotta a kapcsolatot, hazatér, és gyakorlatilag elrabolja a kisfiút. 

Semmiképpen nem mesélek most többet, a film végének feszültségétől és izgalmától nem fosztanék meg senkit, meg amúgy is hiába tenném: az van, hogy a mozi vége nem is befejezés igazából, bármiistörténhet még, majd meglátjátok, miért mondom. De ez jó, mert kicsit mi is beleképzelhetünk akármilyen fejleményt, amit csak a hangulatunk diktál, éppen úgy, mint Julia remélt ártatlanságába.

A film pedig íme:

Kép innen: http://cinefiloserial.com.ar

Négymillió+ Youtube-megtekintés. Tejójég, van hová fejlődni. Ami nekünk Hippolyt, a lakáj, az Argentínának az Esperando la carroza (1985, Alejandro Doria). A nemzeti komédia.

És nem csak Argentínának, hanem az egész Délnek. A mű eredetije színdarab, 1962-ben mutatták be Montevideóban. A szerző a román bevándorló uruguayi Jacobo Langsner. Jelenleg is rendszeresen játszák színházak Uruguayban, Agrentínában és Chilében, még musicalváltozat is készült 2010-ben. Mégis a filmváltozat lett igazán klasszikus. Mint sajnos csaknem minden nagy sikerhez, ehhez is gyártottak második részt. Kár volt (szerintem. De hátha Szerinted meg nem, úgyhogy linkeltem, fogyasszad egészséggel).

Az alaphelyzet a klasszikus félreértős-vígjátéki. A család azt hiszi, meghalt a mama, de teljesen más halott mellett virrasztanak. (Mint kiderül, az igazi néhai egy pobre húngara úgyis, mint szegény magyar asszony - most, hogy megtudtam, hogy a szerző a szomszédba valósi, legalább értem végre, miért pont.)

Végig vinnyogni lehet a röhögéstől. Annyira mókás a másfél órás vaskos vásári komédia, hogy csak többedik megtekintésre észleli a néző, hogy hiába örökérvényű a pellengérre állított társadalmi szokások nagy része, úgyis mint úrhatnámság, képmutatás, illetve az ellenkezője: amikor a szegénység, a megélhetési kűzdelem tesz önzővé és érzéketlenné, a sztori bizonyos részei megérettek némi aktualizálásra.

A macsóskodás ugyanis nem vicces. Lehet, 1962-ben még alap volt, hogy férj1 újságot olvasva kiszolgáltassa magát az asszonnyal, hogy férj2 undorodjon a saját gyereke kakás pelenkájától, hogy a női szereplők szarkeverő, lehúzós kígyók és/vagy ostoba hisztérikák legyenek. Ez a 21. században, szeretném hinni legalábbis, ront a műélvezeten - különösen hogy a fenti helyzetek nem a komédia célkeresztjébe került, kifigurázott attitűdök, hanem a normál ügymenet részei, nagyon attól tartok sajnos. 

Húsz év érzékenyítő munkatábor kb. Nekem is, mert harmadik nekifutásra is röhögtem a filmen.

Adott három fivér, mindhárman házasok. Édesanyjuk, a nyolcvanas, enyhén demens Mamá Cora (Antonio Gasalla igen, férfi színész, méghozzá egészen remek) éppenséggel a leglecsúszottabb helyzetben lévő fia családjával lakik. Az ottani háziasszony, Susana, fellázad, hogy nem hajlandó tovább az együttélésre. Csakhogy a többiek sem tolonganak Mamá Coráért. Egészen addig, amíg az idős hölgynek a mamikának nyoma nem vész...

Már tudjuk, hogy az argentin mozi eléggé erős fekete komédiában - a legjobb példákról volt is poszt: Tiempo de valientes, Relatos salvajes többek között. Most azt is megtudtam, hogy a műfajnak van neve, mármint, hogy külön műfaj, pontosabban nem is annyira a mozi- mint színházi stílus, legalábbis az Esperando la carrozza színdarab-ismertetőjében szerepel. Grotesco criollo, amit én argentin groteszkként magyarítanék, akkor is, ha a darab eredetileg uruguayi. Ha valaki tud jobbat, jelezze bátran, én ezt is köszönöm El Mexicanónak, aki mindig kisegít, amikor hiába töröm a fejemet.

Persze, hogy Luis Brandoni - China Zorrilla páros simán viszi a show-t, ahogyan vitték orvos+ápolónőként is a szintén a nyolcvanas években készült Darse cuentában. China, a talán legnagyobb argentin színésznő szintén uruguayi import, ahogy a darab maga is. Az argentin mozikat közzétevő "kolléga", a Flor del Ceibo Youtube-csatorna gazdája mesélte róla a napokban nekem, hogy a 2014-ben meghalt Zorrillát nem csak nagy művészként tisztelik, de kiváló minőségű ember is volt. Buenos Aires-ben közkeletű az anekdota, miszerint a színésznő egy szakmai díj teljes honoráriumát odaadta hazafelé a taxisofőrnek, csak mert az illető a megélhetési gondjaira panaszkodott. 

Pont eleget okoskodtam, nézzél filmet inkább:

"Egyre jobban belekeveredtem ezeknek az eltévelyedett őrülteknek az életébe. Szerettem volna segíteni, hogy ezek a hajótöröttek biztos partot érjenek, de úgy tűnt, hogy éppen az ellenkező irányba tartanak, a nyílt tenger felé, és magukkal hurcolnak engem is" - Roberto (Lorenzo Quinteros) 

Edward Hopper: House by the Railroad, 1925, kép innen: https://www.moma.org/collection/works/78330

Amikor az egész film festmények sorozata, nem mint az ős-filmek a villámgyorsan pörgetett rajzocskákkal, hanem valóban festmények, akkor csak egy ideig bajlódom azzal, hogy onnan válasszak illusztrációt a poszthoz, csakhogy egyik szebb, mint a másik, a következő még fontos is. Elengedem inkább. És választok attól a festőtől, akiről a rendező maga nyilatkozta, hogy inspirálta a mozijában. (Ismeretlenül is hálásan köszönöm ezt és a többi értékes háttérinfót Fernando Valerio Holguínnak, aki tanulmányt írt a filmről és nyilvánossá is tette, a tudomány és a művészet is szabad kellene, hogy legyen, pontosan így.)

Zöldmajom legyek, ha nem konkrétan ez a kép (is) adott ihletet a filmhez. Aminek legfontosabb színtere egy vasút mellé épült magányos ház. Últimas imágenes del naufragio (1989, Eliseo Subiela)

Subieláról már tudjuk, hogy kb olyan nézni a filmjeit, mint egy LSD tripet. Elsőre a könnyebben befogadható No mires para abajo-t posztoltam, oké, kicsit hajhászva is a népszerűséget: a huszonvége-korú szextanárnő despacito tantraszexel tizenéves szeretőjével - nem hinném, hogy bárki elutasítaná a (részletesen!) feldolgozott témát. Ez a film a level2. Itt is falhoz csap az összművészeti kavalkád, hogy a mozi nem csak film, hanem festmény, vö. Hopper, zene (a filmzenét Pedro Aznar szerezte, aki itt pl. Pat Matheny-vel nyomja) és költészet elegye. Nagyon erős élmény.

Szerintem a magyar nézőnek még nagyobbat üt. A sztori ugyanis, pontosabban annak melankólikus hangulata inkább, nagyjából mindenkinek meg kell legyen, még arcosan okoskodó tinédzserkorából, abbó az időből, amikor először próbálkozott szépirodalommal - és azóta is, ahányszor újra- és újraolvasta az Utas és holdvilágot.

Estelita (Noemí Frenkel) családja = Ulpiusok. Mindenki izgalmas karakter, miközben terhelt kicsit, amennyiben három bátyja közül az egyik egy jóképű és megnyerő gátlástalan bűnöző (vagyon ellen megy, semmi gyilok, ilyesmi), a másik azon dolgozik, hogy szavakat felejtsen el, amelyekre már nem lesz szüksége, hogy helyet csináljon a fontos új dolgoknak - "ha kifogysz a szavakból, egy napon el fogsz némulni." "Azon a napon már nem lesz szükségem a beszédre", ennyi -, a harmadik pedig el akar szökni közös, vasútmenti életükből, ezért a tetőteraszon épít repülőt, ami azonban hosszú évek óta nem akar elkészülni. Ez a testvér olykor kísérletet tesz arra, hogy megmérgezze az anyjukat, aki szintén velük lakik, és aki tud is erről, de minden érzését lefoglalja az emlékezés a férjére, aki már évtizedekkel ezelőtt lelépett a családtól. Alap, hogy a buszon, ami a városból tart a vasútmenti ház felé halottak, a terhelt rokonság távolabbi ősei utaznak egészen a temető megállóig.

Maga Estela pedig abból él, hogy eljátsza, metró elé vetné magát, s várja a megmentőjét, aki talán elviszi vacsorázni. 

Ahogyan nála jóval idősebb Roberto, a wannabe író/biztosítási ügynök is tette. És, ahogy az Utas és holdvilág Mihályát Ulpiusék, őt is beszippantja a fura család atmoszférája. Könyvet akar írni róluk, amivel csak nem halad, viszont minden mást elhanyagol, az eleve romos házasságát, a nyomasztóan nyárspolgári munkahelyét, de hogy hová fut ki utazása a vonzóan bizarr közegbe, nem spoilerezem most el. Csak annyit, hogy a film vége jó, amennyiben jó = nincs tragikus kifejlet, ellenkezőleg. Ami nem feltétlenül következik a két órán át tartó melankóliából, de nem is zárja ki azt. 

Íme a teljes film, angol felírattal:

Update 2018.06.03. a kedves Youtube ezt is törölte, remek. A film itt elérhető ingyen, de regisztrálni kell, ennél kevesebb megbízható forrás van, ez az Argentin Filmintézet archívuma, ne félj klikkelni.

Ha katonaszökevény vagy, semmiképpen ne dugjad meg a rendőrfőnök nőjét. De még a rendőrfőnök komájáét se. Örök igazság, logikusnak is tűnik, Tomás Kóblic kapitány (Ricardo Darín) mégis figyelmen kívül hagyta. Máris kész a baj. Kóblic (2016, Sebastián Borensztein).

Kóblic kapitány az úgynevezett haláljáratokon (vuelos de la muerte) szolgált pilótaként. A haláljárat a náci végső megoldás argentin változatának mondható, amennyiben nagyiparosították a likvidálást. Az áldozatokat, elsősorban ellenzéki gondolkodású fiatalokat beszedálva repülőre tették, majd - zsákokban, kövekkel nehezítve vagy ennélkül, lemeztelenítve vagy ruhában - behajították őket a nyílt óceánba. 1976 és 1983 között ötezren lelték halálukat a hullámsírban - ezt az egyik résztvevő mondta el a kilencvenes évek végén a sajtónak, innen kezdődhetett a tényfeltárás. Bár már a hetvenes években megtörtént, hogy pár hónap alatt az áramlatok az uruguayi partok felé sodortak és partra vetettek 25 holttestet, de mivel a szomszéd országban ekkoriban hasonló módszerekkel operáló katonai diktatúra volt szintén, az eset viszonylag könnyen eltussolták.

A krónikák jegyeznek pilótát, aki besokallt, és valóban lelépett a haláljáratról - az ő sztorija adhatta az inspirációt Kóblic karakteréhez.

"A legfájdalmasabb abba belegondolni, hogy amíg ez történt, az élet is folyt a maga medrében. Aggódtunk, rettegtünk és félre voltunk tájékoztatva. Éppen ebben áll az állami terrorizmus" - ezt a főszereplő Darín nyilatkozta a bemutató idején.

Kóblic típusos poszttraumás stresszben szenvedő veterán. Rémálmok gyötrik, az áldozatok arctalan alakja, máskor éppen az arcuk, vádló tekintetük kísérti. Fokozatosan derül csak ki, hogy nem az ő áldozatai. Kóblic menet közben parancsmegtagadott - hogy az első bevetésen-e vagy sokadjára, a csömörtől, az nem tiszta, de a lényeg, hogy: -, végül az első tiszt nyitotta ki a gép ajtaját.

A kapitány a világ végén, a pampákon egy kis faluban próbálkozik új életet kezdeni. Barátja mezőgazdasági cégénél permetező repülőt vezet. Igyekezik meghúzni magát.

De sikerül?

A főhős múltjának és démonainak erős hangsúlyozása ellenére sem kizárólag diktatúra-mozi a Kóblic - ellentétben például a La noche de los lápices-szel, a La historia oficial-lal vagy kedvencünkkel, a szintén Darín főszereplésével készült Kamchatkával. Voltaképpen egy eléggé brutális, de brutalitásában helyén való westernt nézünk, a fő konfliktusok megtörténhetnek időben és térben bárhol, a világtól elzárt bármelyik településen, ahol a körzeti megbízott (a romlott sheriff ismert karaktere) a legnagyobb király, saját törvényekkel, besúgókkal, csicskákkal, megfélemlített alattvalókkal és maga mellé emelt baráti körrel.

Ehhez még csak diktatúra sem feltétlenül szükséges. Komédiaváltozatban ugyan, de valami hasonlóról szól az El ciudadano ilustre is. Talán van némi városi gőg a megközelítésben, viszont falusiként is rá kell bólintsak, hogy bizony nem alaptalanok a vádak.

A diktatúra annyiból hozza még nehezebb helyzetbe Kóblicot, hogy amikor ellehetetlenül számára a maradás: szeretője szeretőjének meggyilkolásával gyanúsítják, a rosszarcú kmb (Oscar Martínez) egyre közelebb szimatol hozzá, ráadásul a barátjának is nyoma veszett (mi tudjuk, Kóblic csak sejti, hogy megölték), mennie, menekülnie sincsen merre. Utána nyúlnak a diktatúra emberei is, afféle katonai titkosszolgának tűnő fehérgalléros alak gondolná rábeszélni a visszatérésre. Mit választ? Hogy alulmarad a vidéki lumpen-erőszakszervezettel szemben? Megfutamodik és meghunyászkodva újra elstartol a haláljáratokkal? Vagy westernesen beleáll a hadviselésbe? Esetleg trükkösen, pilótához illően tiplit vesz?

Érdemes rászánni a másfél órát, hogy megtudd. A Youtube-ra annak idején én töltöttem fel a filmet, eléggé büszke voltam rá, hogy pár hónap alatt 40 ezren látták, ráadásul csaknem mind úgymond szakértők: argentin nézők, a kommentekből ítélve hálásak. Aztán jött a szerzőijog-maffia, egészen konkrétan egy hongkongi dvd-kölcsönző (!) jelentésére törölték a filmet. Nos nem volt őszinte a mosolyom azon a napon, de nem különösebben szeretném újra lemeccselni, viszont benneteket sem hagynálak mozi nélkül. Erről a google-drive linkről a Kóblic letölthető, használd egészséggel. Jelszót is kér a kicsomagoláshoz, ami ez: www.mega-dvdrip.com. Igen, ez.

Aki pedig beéri a trailer-rel, nézegesse: