Gyógyítsuk elvesztett szeretteink miatt érzett gyászunkat tantraszex-szel. Remek ötlet, Eloy-nak, a tizenkilenc éves fiúnak legalábbis bejött.
Ennyiben össze is foglalható a No mires para abajo (Eliseo Subiela, 2008) sztorija.
De nem csak ezért érdemes megnézni - már ha sikerül. A Youtube-on sajnos tapasztalatom szerint az utóbbi időben elszabadultak a szerzőijognácik, csomó filmet, amit korábban többször is megnéztem, most nem találok - ezt sem -, sőt szerencsére engem is földörzsölt valaki pár napja, és töröltette a remek Kóblic-ot. A bevállalósak próbálkozhatnak itt, az ötödik (utolsó) lehetőség nekem még működött.
A kritikusok Buñuelhez hasonlítják a Mestert, lehet így van, engem mégis egyik Kelet-európai kedvencem, az Etűdök gépzongorára képeire, illetve a kicsit nyugatibb Berlin felett az égre emlékeztet Subiela szűrreálja. Szépség: az emberek, a környezet, a tárgyak magáért való szépsége, a művészetek kavalkádja: költészet, sokféle filozófia, zene alakul filmmé - mindegy is, mit üzen, talán azt, hogy lehet szép egy törött szobor és egy öreg arc is, viszont ami szép, az jó is egyben. A Subiela-mozikból hiányoznak az éles konfliktusok, hiányzik a legyőzendő gonosz, a harc. Voltaképpen maga a sztori is. Hangulat van helyette.
Eloy (Leandro Stivelman) a családi sírköves üzemben, illetve a szó legszorosabb értelmében vett szendvicsemberként, empanadának öltözve dolgozik, kevdenc hobbija a gólyalábon sétálás, amit alaposan kimaxolt: ötméteres magasságban is képes gyalogolni, a párizsi Pére Lachaise-hez vagy a kolozsvári Házsongárdihoz hasonlító Buenos Aires-i Chacarita temetőben és környékén. Apja halálát nehezen dolgozza fel, (valószínűleg) megdugja a fater szeretőjét, a vasműszaki-boltos negyvenest, de leginkább alvajáróként kísért éjszakánként.
Egyik holdkórós éjjelen a nyitott tetőablakon keresztül bezuhan Elvira (Antonella Costa) ágyába. Viszonya lesz a huszas évei végén járó nővel. Elvira különleges jelenség. Mindig szépen és szelíden mosolyog, de mintha senkihez nem kötődne a nagyanyján kívül. Mindketten, úgymond, jó boszorkányok: gyertyák, füstölők, lenge, csajos tüllök és auranézés. Elvira ezen a mezsgyén vállalkozik szex-mentorkodásra Eloy-nál, aki csak kezdetben ellenkezik - "Azért jöttünk ide, hogy az elektromosságról beszéljünk? Azt hittem, kefélni fogunk" -, gyorsan szorgalmas éltanuló válik belőle. Még arra is hajlandó, hogy fennkölt, semmiképpen sem vulgáris nevet adjon a péniszének: Marlonnak kereszteli Marlon Brando után. Elvira micsodáját Beatriznak hívják. Mint Beatrice az Isteni színjátékban.
Nos, Marlon innentől, khm, rájár Beatriz-re, voltaképpen az ő találkozásaik a film fő csapásiránya. Zöldeslila művészi mázzal leöntött poresz volna a No mires para abajo? Igen, az, amennyiben nem kizárt, hogy a nézőnek is kedve támad szexelni elnézve a nagy és szép nekibuzdulásokat. De Marlon és Beatriz sztorija csak kiegészíti Eloy-ét és Elviráét, ennyiben mégsem az erotikus szál a leglényegesebb. Hanem hogy az odaadás és odafigyelés, saját magunkra éppúgy, mint a másikra, ide értve a szexet is, milyen lehetetlen sötét élethelyzetekből képes kirángatni. Eloy elengedi az apját, annyira, hogy beszélgetni is tud vele, amikor megjelenik a számára egy kocsmaasztalnál. És képes elengedni Elvirát is, aki vakációja végén visszaindul Barcelonába, ahol lakik.
Csakhogy kiderül az is, éppenséggel a lány történetéből, hogy mégsem minden ilyen tökéletesen egyszerű, érts: szépen, lassan és odafigyelve dugsz >>> boldog és elégedett leszel. Elvira országról országra, földrészről földrészre menekül - Eloy kevésbé polkorrekten le is cigányozza egyszer ezért -, voltaképpen a saját múltja elől: épp annyi idős volt az anyja, mint ő most, amikor a 28. születésnapját ünnepelni indultak a szülei, őt, még kisbabaként rábízták a nagyanyjára. Elvitték őket, sohasem kerültek elő - meséli zokogva, azon ritka alkalmakkor, amikor nem szexeltek, hanem komolyan vették egymást. Hogy kik vitték el a szüleit és mi lett velük, nem szorul magyarázatra. Ez egy argentin mozi.
