Road movie út és cél nélkül: Anita, a down szindrómával élő fiatal nő élete egy pillanat alatt rémálommá változik, egy merénylet nyomán elveszti a biztonságát, segítőit, és céltalanul, tudatlanul bolyong Buenos Aires utcáin. Anita (2009, Marcos Carnevale). 

Az Oh my July! bloggere szerint akit nem érint meg a film, annak kb nincsen is lelke. Jelentem, nekem van, megérintett, hogyan is ne, ellenkező esetben Benneteket sem traktálnálak vele, kedves Olvasók (ráadásul fotót is köszönöm a Oh my July!-nak, tőle nyúltam).

Viszont akadnak kötözködéseim is. Kezdjük is ezzel. A film sokat markol, nem mondom, hogy keveset fog, ellenkezőleg: kevesebb több lenne. A fő sztori Anitáé, az ő hányattatásán keresztül mutatkozik meg és be a legjobb esetben is csak érzéketlen, de még inkább kifejezett gonosz lakossági massza (úgynevezett társadalom). Egy segítőre jut kb tíz közömbös vagy éppen durva találkozás. Szóval a sztori "ennyi" - szép, tanulságos és rendben lévő -, de ennek bemutatásához pont megfelelő apropó lett volna, ha Anita pl. "egyszerű" természeti csapás miatt kerül távol szeretteitől.

Csakhogy a lány - Anita voltaképpen kortalan, arcán, ahogy a downosokén általában, nem látszanak az idő múlásának jelei, képességei és érzelmei pedig egy kisgyereké, csak sejteni lehet, mivel édesanyja (a nagyszerű Norma Aleandro) nem fiatal már, fivére (Peto Menahem) is bőven harmincas, hogy ő is legkevesebb a húszas éveiben járhat -, szóval a lány, Anita abban az 1994-es merényletben keveredett el otthonából, amit iráni hátterű hezbollahos libanoniak követtek el a Buenos Aires-i Zsidó Közösségi Központ, az AMIA ellen. 85-en meghaltak, többszázan megsebesültek.

A merényletről nem tudunk meg szinte semmit a filmből. Lehet azért, mert a helyi célközönségnek alap, mint mondjuk errefelé a mohácsi vész? Passz. Pedig érdekes az ügy, és máig vannak elvarratlan szálai. Cristina Kirchner exelnök 2013-ban olajszállítási megállapodást kötött Iránnal, ami finoman szólva sem segítette a támadás hátterének felderítését, sőt, akadt ügyész, aki rádolgozott az elméletre, miszerint az elnök éppen az eltussolásban segédkezett az olajért cserébe. Sajnos az ügyész, Alberto Nisman meghalt a lehető leggyanúsabb körülmények között nem sokkal azelőtt, hogy az elnökre terhelő bizonyítékait a szenátus elé tárta volna 2015-ben.

Ok, ezt a fordulatot nem szőhették bele egy 2009-es moziba, de valamit a merényletről, azon kívül, hogy sok porral és zűrzavarral jár, hasznos lett volna közölni. Illetve ha ennyire csak az apropót és a díszletet adta, akkor mégjobb lett volna elfelejteni az egészet, a nagyvárosban elveszett downos lány sztorija bőven ütne úgymond történelmi háttér nélkül is. Ellenkezőleg: nekem éppen hogy megosztja a figyelmemet és az érzelmeimet, hogy most miért is sajnáljam a főhőst. Azért-e, mert a zsidónegyed lakója, amit megtámadtak a terroristák vagy mert (bármilyen okból) kikerült a komfortzónájából és selejt emberekkel találkozik? - nekem utóbbi pont elég lenne egy másfél órás mozira. Különösen, hogy kiváló az Anitát alakító, down szindrómás színésznő, Alejandra Manzo, szívesen nézem, amit játszik.

Hacsak nem üzenet a két félsztori árukapcsolása. Hogy ti. hiába hápogunk a tévé előtt a sátánian gonosz terroristákon, ha a mindennapokban, alulnézetből magunk is szar alakok vagyunk. Mivel azonban, ahogy már bevallottam korábban, sajnos kevés affinitásom van az efféle belemagyarázásokra, Rád bízom a megfejtést.

A második számú kötözködésem, bár talán kézenfekvőbb, mégis kevésbé kérlelhetetlen. Létezik, hogy senki, egyetlen karakter sem, akivel bolyongása során Anita összefut, nem hív rendőrt vagy mentőt vagy bárkit? Ha így tennének, vége is lenne a filmnek, hiszen bár édesanyjuk meghalt a merényletben, Anitát keresi a bátyja. Ő mégis csapódik az alkoholista fotóriportertől (Luis Luque), az arrogáns kínai boltoson át egészen a nehéz sorsú ápolónőig mindenkihez. Hiába és hiába.

De, sajnos, el tudom képzelni, hogy létezik ekkora kollektív ostobaság, aki nem hiszi, nézzen körül a saját élőhelyén. Vagy nézze meg Anitát. Akár itt pl: