Visszatérő karakter az argentin mozikban a ghandisan szelid öreg anarchistáké: bankot, máskor vonatot rabolnak jótékony célokra, esetleg random tüntetnek vagy csak filozófálgatnak, de nagy felfordulást nem okoznak a világért sem. 

Elméletem szerint azért nem, mert pont ennyi viselhető el, ennyi képes rokonszenvet kiváltani a nyugati világ (ide értve a nagyvárosaiban mindenképpen európaias Argentínát) mozirajongó ballib értelmiségéből: a kommunista, aki a légynek sem árt = bátran rokonszenvezhetek vele, nem kezdenek zuhanásba a részvényeim, nem törnek be a kirakatok és biztosan nem sztrájkol a vasút, pont, amikor utaznom kellene.

És akkor hopp, itt van Mario (Frederico Luppi), a világot látott, középosztálybeli tanárember, aki egészen keményben nyomja: a film második harmadában fölgyújta a falusi gyapjú-szövetkezet teljes raktárkészletét, hogy ne adják el áron alul a helyi oligarchának. Un lugar en el mundo (1992, Adolfo Aristarain).

Mario Madridban vészelte át a katonai diktatúrát, hogy azután Agrentínába igen, de a fővárosba a rossz emlékek okán inkább ne térjen vissza. Meghúzza magát egy Isten háta mögötti faluban, orvos feleségével (Cecilia Roth) és kamasz nagyfiával. Mario falusi tanító lesz, még reggeli zsömlét is süt a lóháton érkező parasztgyerekeknek, Ana, a felesége háziorvos, akinek küldetése a helyi népek oltása a nyavalyák ellen, ebben egy remek karakterű fiatal apáca segíti önkéntesként. Fiúk, Ernesto (Gastón Batyi) segíti a munkájukat, szabad idejében pedig lovas kocsiján versenyezget a falusi postavonattal.

Ebbe az idillbe toppan be Hans, a spanyol geológus (José Sacristán), aki a helyi zöldbárónak dolgozik - kezdetben azt hazudják, hogy olajat keresnek a zsírosgazda saját földjén, utóbb kiderül, sokkal inkább a kisebb gazdák földjeit vásárolnák fel üveggolyóért, hogy azután vmi multinak adják tovább, ami vízierőművet tervez, hoteleket és általában kurvanagy fejlődést. 

Hans, annak ellenére, hogy a főgonosznak dolgozik, bizalmas barátságba kerül Mario családjával, afféle igazi jóminőségű kapcsolat, miközben utalnak rá jelek például, hogy egy másik planétán, egy másik életben közelednének egymáshoz Anával, szóba sem kerül, hogy kijátszák ezt a kártyát, egyszerűen tisztességesek mind, jó nézni, hogy létezik ilyesmi. Ahogy jó nézni Mario egyre esélytelenebb próbálkozását az ellenállásra - ok, nem _mindig_ jó nézni, a család birkáinak a torkát elvágó, a házára horogkeresztet mázoló csürhe támadása inkább nyomasztó, ha nem is meglepő fordulat például -, arra, hogy rábeszélje a falusiakat, hogy ne kapituláljanak a pénzeszsákoknak, ne adják se a földjeiket, se dömpingáron a gyapjút - az elkerülhetetlen kudarc közelsége vezet a kétségbeesett raktárgyújtogatáshoz.

Ami a film egyik gyengéje is: hihetetlen, hogy nem bukik le, de nem is keresik a gyújtogatót. Maga a keret sem érthető igazán: kicsit sincsen elmagyarázva, hogy Ernesto húsz év után minek és miért épp akkor tér vissza a faluba (spoiler: az apja sírjánál szomorkodni). Azért viszont nagy köszönet az alkotóknak, hogy nem használták a kínálkozó giccsklisét: nem mutatták be, mi lett húsz év múlva Ernesto tiniszerelmével, akit akkor a lány eléggé bunkó csicska - a zölbárónak dolgozó - faterja választott le a fiúról randa erőszakkal. Jobb, hogy ezt meghagyták a fantáziánknak, a tippem egyébként nem a szélescsípőjű, ötgyerekes, félig írástudatlan tehenész asszonyság, sokkal inkább, hogy prosti valamelyik közeli négyszámjegyű út kamionparkolójában. #írjuktovábbamozit

Az Un lugar... hasonló témát boncolgat, mint a tíz évvel későbbi Lugares comunes, a szintén Aristarain-Luppi mozi: mihez kezd a faltól-falig könyvek között élő, (jó értelemben vett) magasértelmiség, amikor kénytelen szembesülni a könyvtároktól messzi világgal, mihez a balos gondolkodó, ha látja, a romantikán túli valóságban milyen brutális és egyszersmind milyen megalkuvó a proletariátus, amit pedig őneki hivatalból babusgatnia kellene. A később készült film irodalmi igényű szöveggel narrált filmes esszé, az Un lugar... azonban kőkemény western. Nekem bejön mindkettő, talán ez a második (időrendben első) jobban üt.

Mások is kedvelhették. Nagy meccs folyt ugyanis az Oscar-jelöléséért a nemangolnyelvű mozi kategóriában. Argentína azonban végül a már szintén posztot Subiela-alkotást, az El lado oscuro del corazónt küldte versenybe. Hogy jól tették-e, el lehet rajta vitatkozni. Tudjátok, drága Olvasók, hogy hatalmas Subiela-rajongó vagyok, az El lado... pedig különös kedvencem. De. Legyünk objektívek: az a film annyira elvontan lila, hogy a fal adja a másikat. Esélye sem volt (és ugye tényleg nem volt) elvinni a szobrocskát a művészetet csak bizonyos korlátok között elviselő Filmakadémiától.

Aristarain mindenesetre futott még egy kört: arra hivatkozva, hogy uruguayi felesége volt a jelmeztervező és besegített a forgatókönyvbe is, a montevideói filmes tótumfaktumok áldásával uruguayi színekben nevezték a mozit. Ráadásul sikerrel: az Un lugar... bekerült a végső körös jelöltek közé. Csakhogy a hollywoodi Filmakadémia - formálisan egy mexikói újságíró leleplező cikkéből - tudomást szerzett róla, hogy vitatottak a mozi jogai, s a filmet így kizárták a versenyből. Ez nem túl gyakori retorzió, összehasonlításképp itt egy magyar cikk a visszavont jelölésekről, ami azonban sajnos tuti, hogy nem teljes, hiszen egy példa egészen biztosan hiányzik belőle, történetesen éppen ez.

Más versenyeken tarolt az Un lugar.., ezek azonban mind a latin világ "belső" megmérettetései (Goya, Cóndor del Plata, Concha de Oro), a hispán közegen túli dicsőség sajnos elmaradt a kínos belháború miatt.

Mi azért megnézhetjük, például itt: