"A világosság ajándék és büntetés. Minden benne van a szóban: a fényesség Lucifertől ered, a lázadó angyaltól, a gonosz szellemtől. Csakhogy Lucifernek hívják az Esthajnalcsillagot is, a legfényesebbet, amelyik először bukkan fel az égen, és utoljára tűnik el. A fényesség Lucifertől ered, az ő neve a lux+ferre, a fényhozó, a fény birtoklója, fényt áraszt, lehetővé teszi a belső víziókat, a magunkba fordulást. A jó és a rossz, minden együtt. A megvilágosodás fájdalom, az egyetlen élvezet, amit nem lehet megismerni, az egyetlen dolog, ami távolról hasonlít az örömre (...)".
A legjobb értelemben vett legvallásosabb film, amit láttam, a Biblia-feldolgozások vagy Zefirelli-féle Szent Ferenc-giccsparádék a fasorban sincsenek. Egy kényszernyugalmazott, hajlíthatatlan jakobinus-baloldali irodalomtanár (Frederico Luppi) utolsó hónapjai a gazdsági válság idején. Lugares comunes (2002, Adolfo Aristarain).
Fernando egyetemen tanít irodalmat leendő tanároknak.Utolsó óráján elengedi a tanárbácsis attitűdöt: leveti a zakót, cigit kér a hallgatóktól, rágyújt, kiül az asztal szélére és életstratégiát kínál:
"Egy gyerek sem lesz jobb attól, hogy tudja, mikor született Cervantes. Megtanítani őket gondolkodni - ez legyen a céljuk. Hogy a diákok kételkedjenek, hogy tegyenek föl kérdéseket. Ne a válaszaik alapján ítéljék meg őket. A válasz sosem az igazság, az igazság mindig relatív. (...) Van egy küldetés, amit szeretném, ha teljesítenének. Amit senki sem vár el önöktől, de én azt remélem, hogy maguk, mint tanárok elvárják majd saját maguktól: ébresszék fel a diákjaikban a világosság fájdalmát. Korlátok és könyörület nélkül."
Maga is író: miután kiderül, hogy elvesztette az állását, szociális munkás feleségével felszámolják nagyvárosi/nagypolgári otthonukat, vidékre költöznek önellátni és írni.
A tanár írásaival végig narrálja a cselekményt. Központi gondolata a fény, a fényesség, úgyis, mint tudás, illetve maga Lucifer, a Gonosz, de tevékeny kétkedő is az - sokat beszél róla, kicsit hasonlóan, mint a nemrég posztolt Subiela-mozi költő főhőse. Büszke, erősjellemű, elvhű ember: a Gonosz pedig többször próbára teszi - az én hitem szerint éppen azért, mert kemény ember: értékesebb préda a csúszómászóknál.
Először Fernando Spanyolországban élő burzsoá fia szállítja a kísértést: éljenek a szülők náluk és velük, habzsidőzsi. Bárpultnál vesznek össze, Fernando sarkosan, emelt hangon válaszol, első körben túl érdesnek is tűnik a visszavágás, hiszen, mondhatjuk, hogy a fia csak segíteni akart, ám ő lehordja minden haszontalan kispolgárnak, aki szar komputeres kütyükkel házal, az írói tehetségét pedig veszni hagyta.
Ha viszont föltesszük, hogy az öreg tanárnak kevés dolog fontos, mint jakobinus büszkesége, máris érthetőbb a vita, és az is, hogy miért nem fogadja el a felkínált kényelem alamizsnáját, s áll inkább be a munkakeresők hosszú sorába, az esélytelenek közé. Mennyire fontos a számára a szabadság-egyenlőség-testvériség ideája? Új lakóhelyüknek, Isten háta mögötti tanyájuknak házszáma nincs, hiszen utcák sincsenek arrafelé, mégis kiszögezi a francia trikolorra írt dátumot a bejáratra: 1789.
"Nekünk fontos ez a dátum" - magyarázza Fernando felesége, Liliana (Mercedes Sampietro) az értetlenkedő falusi intézőnek.
Második kísértés egy szépasszony, okos és művelt könyvtáros, de Fernandónak a hűség szintén megkerülhetetlen parancsolat. Furcsa, hogy a harmadik akadályt éppen Liliana, a társa támasztja: hitelre volna szükségük az üzletük beindításához, Liliana nehezen győzködve rábírja Fernandót, hogy mégis emelje meg a telefont, és fogadja el, hogy fia fog intézni nekik kölcsönt Spanyolországban.
A film nem a kompromisszumnak becézett megalkuvás példázata, ellenkezőleg. Ahogy a férfi azzal, hogy felhívta a fiát és kért tőle, elbukott, majd fizikailag sem tartja magát többé - az üzenet nem vidám, még ha jó is látni, hogy párja, miután magára marad, nem hogy Európába, de a városi kényelembe sem tér vissza. Azt mondjuk nem vágom, hogy miért érzek ebben áldozatvállalást, amikor nekem, ha választanom kellene: tanya, szépséges természeti környezet vs városi nyüzsi, utóbbit érezném áldozatnak, de sokfélék vagyunk, kár, hogy ezt a filmesek nem mindig veszik figyelembe.
A film egészben itt megnézhető, mielőtt pedig mutatnék előzetest, hadd idézzem a számomra legkedvesebb gondolatot, rengetegszer jutott eszembe nekem is ilyesmi, amikor kényszerűen haza(?)-tértem valahonnan, ahol pedig jobb volt lenni:
"Utazásból visszatérve az embernek van egy titkos reménye, hogy valami csoda folytán a dolgok megváltoznak, de elég csak egy rövid időt eltölteni az utcán, és ez a remény szertefoszlik minden érzéstelenítés nélkül."
Nekem már a repülőtéren, úgynevezett honfitársakkal a checkinpultnál állni is elegendő a reménytelenség-érzéshez, utcára kihaladásról pedig még szó sem esett.
