Az előző posztban ámuldoztam éppen, hogy micsoda parádés gyerekszínészeket látni az argentin mozikban. Pedig akkor még nem ismertem Maite Lanatát. Az akkor 11 éves kislányt, aki egy kb pont 11 éves kislányt alakít. Az erősen viselkedészavaros Juliát, akinek öngyilkos lett az anyja, az apja komoly alkoholbeteg, s akinek egyetlen barátja egy kartonpapír-guberálásból élő transzvesztíta Buenos Aires Aldea Rosa nevű nyomornegyedéből. Mía (2011, Javier van de Couter).
Az Aldea Rosa lakói transzik és prostik, illetve a két csoport erős részhalmaza, köztük Ale (Camila Sosa Villada), aki nappal guberál, éjjel ruhákat varr, minden álma, hogy egyszer olyan házban éljen, ahol van villany és víz, hogy legyen egy kis varrodája az emeleten, a földszinten pedig párja fodrászkodna. Remek karakter: hol sugárzóan szép nő, hol csúnya asszonynak maszkírozott vadállatvonású férfi. Pont mint egy transzi. Aki ráadásul nem is nő lélekben, hanem kislány, egy tini, maga is apátlan, anyátlan árva, aki csíkosregényeket olvasva vágyakozik a boldogságra.
Az ő lányregénye Mía naplója. A naplót, Mía más személyes tárgyaival, fényképekkel, ékszerekkel, parfümjével együtt Mía férje, Manuel (Rodrigo de la Serna) az idegösszeomlás jeleit mutatva hajítja ki a középosztály-lakta kertváros csinos utcájára. Ale az út túloldaláról nézi végig a dühöngést - ahogy lenni szokott, a társadalom efféle számkivetettei, kocsijukat húzó guberálók láthatatlanok maradnak a magasabb kasztok szemében, Manuel például ügyet sem vet rá. Ale összeszedi a dobozt, s még nem tudja, mekkorát változik az élete, amikor elkezdi olvasni Mía naplóját.
Olvasni, az túlzás. Ale hangosan, szótagolva kűzd a betűkkel, szívesebben kér meg másokat, például párját, a bádogváros fodrászát, hogy olvassanak fel neki. Mía története mégis beszippantja. Megtudni, az asszony boldogtalanságában öngyilkosságra készül, a naplót a lányának, Juliának írta, erős gondolatokkal és a félig írástudatlan varrónőnek nehezen érthető, választékos nyelven - később, amikor Ale bekopogtat Mía házába, kiderül az is, Mía nem él már, alighanem véghez vitte kétségbeesett tervét.
A filmismertetők és kritikák egytől egyik azt sugallják, hogy Ale át kívánja venni Mía szerepét, kvázi a bőrébe bújik. Én azonban semmi efféle beteg dolgot nem éreztem, az, hogy elmereng a néhai asszony fényképén, és hasonlóan pózol, nekem simán belefér abba, hogy a sztori hatása alá került. Akárcsak az, hogy meg kívánja ismerni hősének kislányát, a napló címzettjét, Juliát.
Sőt, szerintem Ale a legegészségesebb lelkű szereplő: kemény sorsa ellenére vidámságot, praktikus családi logisztikát visz a szétesőben lévő família életébe, remek ellenpontja az apaként csak kolonc, nappal is részegen hortyogó Manuelnek.
Közelítenek-e egymáshoz Manuel és Ale? - utalnak rá jelek, hogy akár ilyen fordulat is adódhat, de Ale, miután elvégezte a küldetését: fizikai és lelki rendet teremtett Juliáék otthonában, bár tehetné, nem marad a polgári házban, hanem visszamegy az övéihez. Hogy ott a sors ismét próbára tegye túlélési stratégiáit: az Aldea Rosa éppen rendőrattak alatt áll, a közegek markolókkal estek a nyomorúságos viskóknak, ahogy az valóban meg is történt a kilencvenes évek végén Buenos Airesben.
A teljes mozi itt megnézhető:
A transzik, illetve nagyobb merítésben: a nemi identitás bonyodalmai érezhetően népszerűbb vagy legalábbis gyakrabban tárgyalt témája lett a latin filmművészetnek, magam is gondolkodom rajta, hogy ez mennyire van azért így, mert a társadalom is nyitottabbá vált, vagy éppen ellenkezőleg, az alkotók segítenék némi empowerment-tel a szexuális/gender kisebbségeket, igazodva is esetleg egy kicsit a nyugati (de hüje szó, aki mondjuk Chilétől nyugatabbra van, kb leesik) liberális művészelit elvárásaihoz. A chilei Una mujer fantastica friss Oscarjában egészen biztosan szerepet kapott a témaválasztás is, az efféle nagymenő díjakban mindig van közléspolitika, üzenet, ilyesmi (disclaimer: nekem aztán tényleg nem savanyú a szőlő, hazátlan bitang módjára nem drukkoltam a magyar jelöltnek, unalmas filmnek tartom, amiben vágóhidak tevékenységével sokkolnak, ráadásul nem tartom sem a művészeti, sem a sportbeli elismeréseket a hazafiasság mértékegységének).
Láttam gendertémában több latin filmet is az utóbbi időben, játékfilmet (XXY/Argentína - remek mozi egyébként, poszt majd lesz) és dokut is (Mala, mala/Puerto Rico), és a kérdés már akkor foglalkoztatott: jelentősebb, többeket érintő lett az ügy, vagy csak az van, hogy a mozik most vették észre az eddig bujkáló alternatív társadalmi réteget? Innen, tízezer kilométerről könnyen lehetne gondolni, hogy a macsóságnak is nevet adó latin közegben nem hogy nőnek, de melegnek, megpláne transzinak sat nagyon nehéz lehet lenni, miközben az is az igazság része, hogy Latin-Amerika számos országa (plusz Spanyolország) a melegekkel például sokkal elfogadóbb, mint Kelet-Európa, ide értve Magyarországot is, erről írtam a Plata quemada magyarázataként.
Bonyolult ügy ez, nem bánnám, ha megosztanátok, amit gondoltok.
