Vágom én, hogy megható történet a barátságról, testvéri szeretettől, míg a halál elnem, sőt tovább. De nekem mégis stadionmustra leginkább. Látni, egészen pontosan hol, mennyire retrófapad arénákban játszanak a világ egyik legeredményesebb labdarúgásával büszkélkedő országban. Nos, izé. 

Pedig nem gondolom, hogy Argentínában ne ismernék a lezsírozott beszerzések fogalmát, vagy hogy eleve csak rokonság és strómanság nélküli klónozott, szent ufók csapnának föl politikusnak, semmi efféle. De egy Mészáros-Tiborcz-Garancsi konzorcium sírna ezekért a stadionfelújításokért, ez innen, a Youtube másik oldaláról is észlelhető.

Oké, a film se rossz. Papeles en el viento (2015, Juan Taratuto).

El Mono, azaz, bocsánat, de ez a helyzet: a Majom, a veterán labdarúgó rákban meghalt. Gyermeke anyját ez kevésbé sújtja le, mint fivérét, Fernandót (Diego Peretti) és a kiskölökkoruk óta szimbiózisban élő drukker-keménymag másik két tagját (Pablo Echarri, Pablo Rago).

Azon dolgoznak, hogy teljesítsék, amit Monónak ígértek. Hogy nem hagyják elkallódni kislányát, Guadalupét. Ami a gyakorlatban azt jelenti: kiviszik magukkal a meccsekre. Csakhogy ez nem egészen passzol a gyerek anyja nevelési elgondolásaival. A kislány javára, taníttatására tett sokezer dolláros alapítvány segíthet a meggyőzésben. Egy a gond: üres a kassza, Mono ugyanis mindent elvert egy fiatal labdarúgó megvásárlására, aki viszont sajnos egyelőre nem váltotta be a reményeket.

Pittilanga, a focista jelenleg egy sokadik osztályos vidéki klub játékosa. Hogyan lehetne őt mégis újra eladni, méghozzá jó pénzért? Egy csatárt, aki még sajnos nem lőtt gólt? Ráadásul a cimborák semennyire nincsenek otthon az okosba üzletelő klubok világában: ők a lelátóról szerették eddig a focit.

Ha maffiózó játékjogdíler nincs is köztük, rafkós tippmixmágus öreg cimborájuk azért akad, ráadásul az egyikük ügyvéd, akit ugye csak egy paraszthajszál választ el a játékjogdílertől, szóval a meccs nincsen lejátszva. És igen, leckét kapunk szolidaritásból, barátságból efféléből, márpedig mindig jól jön az ilyesmi, ahogyan remek látni azt is, hogy meccs nem = üres lelátók/balhézó ultrák+csicskákkal és tenderarisztokratákkal teli VIP-páholyok, úgyhogy asszem, gyorsan meg is rendelem a film alapját adó novellát, Eduardo Sacheri könyvét, vagy csak elolvasom itt. Annál is inkább, hogy ő a szerzője az Oscar-díjas El secreto de sus ojos alapsztorijának is, ami azért referenciának van olyan ütős, mint egy alföldi stadionberuházás.