Lehet tagadni, hangosan vagy csak befelé, magunknak, de fölösleges. Borzadunk a kórházaktól, rettegünk szembesülni vele, hogy az utazásunk véges, törékeny fogyóeszközök vagyunk, márpedig az ispotályoknál kevés hely vágja ezt az arcunkba hatékonyabban, még a temető vagy a templom sem. Alighanem ezért ütnek az orvosos filmek. A régiek és a módernebbeknek, a limonádék és az erősek, mind. Ross doktor szíveket tipor, Jirina nővér szívét tiporják vs az alapmű Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest, Milos Forman, 1975). Utóbbi ligában indul Alejandro Doria 1984-es mozija. Annyira talán nem üt, gusztus dolga. De azért eléggé. Darse cuenta.

Az alig huszonéves Juant autóbaleset éri, kómába kerül. Na ha valamit nem lehet könnyű eljátszani, gondolom legalábbis, bár nem vagyok színész egyáltalán, az a kómás, majd kómából ébredező, tetőtől talpig gipszben, kötésekben és badázsokban múmiáskodó beteg, aki egy ideig csak nyögdécselni képes, majd félmondatokat hörögni. Arcizmok, tekintet - nagyjából ez kínálkozik. Ilyesmi feladata volt a csodálatos Törőcsik Marinak Mészáros Márta Aurora Borealisában, ahol haldokló öregasszonyként lemosott a színről kb mindenki mást maga körül, aki látta, tudja, miről beszélek, aki nem, fusson, és nézze meg.

A balesetes Juant az itt még karonülő, ha hihetünk a kritikáknak, nagyjátékfilmben éppen debütáló Darío Grandinetti szintén eléggé megoldja. Őt kicsit érettebben láthatjuk Eliseo Subiela művészfilmjeiben, pl. El lado oscuro del corazón, amiben megdug minden szóbajöhető nőt, amíg nem talál egy olyat, aki képes repülni, illetve Amodóvar Hable con ella/Beszélj hozzá című (orvosos!) kultmozijában éppúgy, mint sokkal érettebben a már posztolt és eléggé kedvelt Relatos salvajes-ben, szal nagymenő. Lett később. Ekkor még tologatta a csattogós lepkét. 

Mondok, arc és tekintet, de hát ott a kéz is - amikor láttam a filmen a képet, tudtam, hogy ezzel foglak sokkolni Benneteket, úgyis mint induló kép, később azonban tudatosult, hogy az ötletem sajnos nem egyedi: ebből készült a film plakátja is. Juané az égett, sebes kéz, amelyik tétován keresi a másikat. Az orvosét. Carlos, a doktor (Luis Brandoni) munkamániás csődtömeg: elviselhetetlen hisztérika feleséggel, a kilátástalanság, krízis, munkanélküliség elől Spanyolországba tipliző nagyfiúval, unott, értetlen és követelőző szeretővel.

Mániájává válik Juan esete, a talán csak véletlen érintésből azt szűri le, hogy a fiú, akiről mindenki lemondott, igenis élni akar. A mindekit meglehetősen szó szerint kell érteni: az eredeti kezelőorvosa, sőt a többi kolléga is, akikkel Carlosnak meg kell kűzdenie, hogy egyáltalán lelkiismeretesen elláthassa a beteget. És elengedte Juant a családja is, ami gyakorlatilag a nővéréből és annak családjából, illetve egy menyasszonyjelölt leánykából áll. Ha nem is ölik és vérfertőzik egymást halomra, mint a Nieve negra famíliája, de alig tűnnek rokonszenvesebb közegnek, ha egyáltalán. A nyomor lumpenizálta a valaha talán tisztesnek indult iparos családot, de most már a megélhetési csaták csak az alibit adják a barbár érzéketlenségre.

Persze, hogy Juan meg akar halni. De vajon sikerül-e neki? Vagy sikerül-e Carlosnak összetetriszezni a beteget? A testét és az éppúgy darabokban lévő lelkét? És vajon szabad-e ennyire túlnyúlni valakinek az akaratán? Vagy éppen ez az orvos kötelessége? - egyrészt nincs most spoiler, másrészt nincs is minden kérdésre válasz a filmben, marad szerencsére gondolkodnivalója a nézőnek is.

A dokinak egyetlen segítője akad, Ágada, az idősödő ápolónő. China Zorrilla alakítása a másik kalaplengetős. Szintén szétesett életet fojt hivatástudatba, afféle Kurázsi mama, a lepukkant, a budapesti Szent János Kórház rejtett kamerás mosdóshaming-felvételeit idéző közkórház lelke és motorja, még abból az időből, amikor az orvosok gond nélkül cigizhettek a folyosókon.

Zorrilla hatalmas díva, jó lenne több alakítását is ismerni, ezért is posztoltam korábban például a Conversaciones con mamá-t, ezért fogok még másokat is, de addig is nézzétek meg a mozit, jó szórakozást:

Itten pedig a bónusz. Silvio Rodriguez csodaszép zenéje, amit filmzeneként kölcsönöztek az alkotók. Na ez az, amit trollkodva a kubai Cseh Tamásnak szoktam mondani: fontosni bizonyára fontos és magvas gondolatok, de vajon miregondoltaköltő? La maza:

Talán mert mulatós voltam fiatalabb kivitelben, sőt úgymond letisztultabb változatban talán máig annak lehet nevezni. Talán mert már nekem is a B-oldal pörög? Akármiért is, de az egyik legszeretnivalóbb kultursokkom a latin világban, hogy mennyire magasról tesznek a generációs szakadéknak nevezett mesterséges társadalmi fekete lyukra. Hogy az úgynevezett öregek mennyire nem szorulnak be az odúikba, a legkisebb faluban is beülnek kávézgatni a ráncos nénék. Hogy képesek együtt mulatni, nem csak kínos sátoros ünnepeken, de egy random hétköznap este is mindenféle korosztályok - ez utóbbira (is) példa a Buenos Aires legendás tangóbárját, az El chinót bemutató dokumentumfilm (2009, El último aplauso, rendezte: German Kral).

 Az egységet Jorge "El Chino" García alapította évtizedekkel ezelőtt, s menedzselte 2001-es haláig. Benne, azaz mellette is élt a kutyáival, utoljára az óbudai Schlosserben láttam hasonlót idehaza, amikor "Schlosser néni" - bárhogy is nevezték, mi így hívtuk - mosolyogva figyelte udvarra néző ablakából, hogyan aljasodunk le gyors ütemben. Kocsmára nyílik az utca-ajtó. A Chino mégis inkább a Calgary-ra, esetleg a régi Miniatűrre emlékeztet a fontos emlékekkel, kegytárgyakkal, dohányfüsttől és időtől megsárgult fotókkal telisteli aggatott falaival, bennfentes vendégeivel, a vendégeket nem csak, hogy névről ismerő, de titkaikat is diszkréten elhallgató tulajdonossal.

Csakhogy ez itt a tangó fővárosa, naná, hogy a tangóé a főszerep, bár az olasz bevándorló ősöknek tisztelegve játszák a Bella ciao-t is, ahogy a filmen látni, a közönség legnagyobb megelégédésére. Az El Chino nem egy a hasonló turistacsapdák közül, hanem nagyon is a helyiek mulatságára szolgál. Azaz szolgált, e szerint a 2016-os Tripadvisitor-poszt szerint végképp lakat került rá, RIP, igaz, a netes források szerint kb. többször tartottak a bárnak búcsúbulit, mint Szörényi Leventének, voltaképpen a filmek is efféle megemlékezések. Aki tudja, mi a valós helyzet perpill, segítsen ki az infóval, köszönöm.

A dokufilmet egy évtizeden át forgatta a rendező, még El Chino/García életében kezdte, majd a főúr halála után váltott ugyan kicsit a munka tárgyán, szomorúan bemutatva a lejtmenetet is, az egykor ünnepelt énekesek interjúival. Akad, aki utcazenész lett, más felhagyott a muzsikálással, van, aki lakodalmakban vállal fellépést. Nagyszerű, szépkorú művészek:  Cristina de los Ángeles, Inés "La Calandria" Arce, Julio César Fernán, Wálter Barberis és Horacio Acosta énekesek, Abel Frías gitáros. Összeállnak egy utolsó koncertre, egészen kiváló, fiatal zenekarral, parádés bulit nyomnak - ez a film vége, úgy zeneileg, mint a sztoriban erős befejezés, örül az ember szíve az utolsó tapsnak.

Az El chino bár megihlette a játékfilmeseket is, el is készült a hasonló nevű mozi, én kicsit bárgyunak éreztem ugyan - deres halántékú dokufilmes és fiatal tévés riporternő a kezdeti ellenérzések után csendben-összeért-a-vállunk hangulatú összmunkában feldolgozzák a kocsma sztoriját -, de ez egy vélemény, a számtalan lehetséges közül, lehet, a tied más, ráadásul ebben is van sok tangó, úgyhogy, ha gondolod, íme ez is:

Emlékezem, amikor először jártam Amszterdamban. Röstelltem kezdetben, de nem bírtam nem voyeurködni. Lassan hozzászoktam, hogy talán nincsen is szégyellnivaló a leskelődésben: nem sztorikat kukkolunk hosszasan, csak képeket, benyomást lopunk a függöny, redőny, zsalugáter nélküli, totálisan be- és átlátható otthonokban élőkről. A történetet mi írjuk hozzá, fejben. A voyeurködés szelídebb formája a lakáshirdetések, lakberendezési újságok böngészése. A vadabb pedig ez a film. Horizontal/vertical (Nicolas Tuozzo, 2009). Nagyon megérdemli az operatőr is, hogy megemlékezzünk róla, nagyot ment: Andrés Mazzon, nagy gratula.

Random város random háza, illetve mégsem teljesen: nagyváros középosztálybeli negyedének rendezett, felújított épülete, portással, kovácsoltvas kapuval, márványlépcsővel. Mást nem tudni róla, de nem is kell. A csaknem kétórás film a lakók egyetlen estéjét mutatja be, mintegy körkapcsolással: nem Relatos salvajes-szerűen, azaz nem végigmesélt rövid sztorinként, inkább mint a Historias mínimas-ban láttuk: részletenként elhagyjuk a szereplőket, belenézünk egy másik életbe, majd még tovább, s vissza. Itt kívülről, az ablakokon bekukkantva, bárhanyadik emeletre is kell, esetleg átdiffundálva a múltszázadi épület vastag falain.

Kemény sztorik és mindennapos rutin zajlik egymás mellett, egymásról mit sem sejtve, ki-ki a maga odujában. Az idős férfi, aki saját maga meggyilkolására bérel fel orgyilkost, a fáradt anya, aki felnőttkorú, fizikailag és mentálisan is sérült gyerekét neveli segítség nélkül, az utolsó fiatal éveit taposó, testtudatos, sportmániás nő, az alkohollal túlságosan is bensőséges viszonyt ápoló, alighanem vendéglátóipari hegedűművész, az egymást faló szerelmes tinipár, a szintén tizenéves lányok, akik közül az egyik parókával palástolja kemoterápiás kopaszságát, a dohányzók leszokását támogató terapeuta, és a zártkörű klub csak egyedülálló férfiaknak. Az egészet vigyázó portás maga is kukkoló: bontogatja a lakók leveleit és kilesi a smároló tinédzsereket. Közben pedig sunyítva önkielégít, amíg észre nem veszi, hogy őt is figyeli valaki. (Folytatódunk a videó alatt, el ne menj!)

Tragikus életek, pitiáner és hatalmas bűnök történnek meg egymás mellett, senki sem tud a másikáról, mintha nem is egy városban, ugyanabban a házban élnének, hanem más és más univerzumban. A tragédiákban és a bűnökben is közös az erős szexuális tartalom.

Kisstílű bűnök: a tinilányok, miután sem az anyuka fiókjában talált vibrátorral, sem egymással nem jutnak dűlőre, a folyosóra kilépve elcsábítják a szerelmespár fiú tagját. A cigaretta-leszoktató pszichológus nem csak, hogy titokban erős dohányos, de nem tud ellenállni betege udvarlásának sem. A férfiklubból kizárják az alapítót, mert kiderül, hogy szerelmes lett valakibe. Az alkesz hegedűművész a szembeszomszéd szépasszonyt kukkolja (fellélegezhetünk: nem csak mi leskelődünk!), vagy csak hiszi, hogy kukkolja, túl sok lehetett a viszki, szemben, talán senki sem lakik, csak egy omladozó erkélyt látni.

Ugyanennyi súlyt - időt, figyelmet - kapnak a filmvásznon a legsúlyosabb bűnök: az edzésfüggő nőt megerőszakolja egy ismeretlen betolakodó. És igen, gyilkos jár az öregúrnál is.

Itt, mármint a bérgyilkosos sztoriban mégsem érzem annyira a bűnt, sokkal inkább a tragédiát: a kifonomult, bakelitről operát hallgató, kristálypohárból italozó úr a halálra készül, a bérgyilkosát ő maga fogadta fel, a gyilkos valójában őrajta segít, méghozzá professzionális együttérzéssel. Beöltözik a megbízója élete szerelmének: a negyvenes évek divatját viselő, elegáns férfinek. Szépen, érzelmesen búcsúzkodnak.

Úgyszintén nem bűnös, hanem segítő az anyjakorú prosti, aki a mozgásképtelen, beteg fiún könnyít. Szintén profi, akárcsak a bérgyilkos, és szintén kedves a klienssel, kedvesebb, mint például maga a fiú anyja (a remek Rita Cortese, a patkányméreggel gyilkoló, őrült szakácsnő a Relatos salvajes-ből), akin semmi más nem érződik, csak a tisztességgel, folymatosan végzett kilátástalan kötelesség okozta végtelen fáradtság.

A két utóbbi sztori a legerősebb, énnekem legalábbis, bár, mi tagadás, nehéz a választás. A nyomorultság süt valamennyi történetből, ami kicsit megnyugtató is, miszerint nincsen egyedül senki, akivel kitolt az élet. Másrészt viszont nagyon is egyedül van, hiszen tőle már csak akár pár méterre sem tud róla senki, hogy őt éppen szíven szúrták vagy megerőszakolták, mert őket is szíven szúrják vagy megerőszakolják éppen, ami érthetően leköti a figyelmüket.

Képzelje mindenki maga elé az általa ismert felsőbbéves középiskolásokat. Csak végszükség esetén a gimis egykori sajátmagát, mert ahogy rettenet felnőttnek gondoltuk magunkat akkor, visszatekintve is az az érzésünk, énnekem legalábbis biztosan, mintha mi annak idején valóban felnőttebbek lettünk volna a mostani tízenéveseknél. Pedig dehogy. Ahogy látjuk is körbetekintve, húsz alatt, ki mennyire, de nagyjából mindenki gyerek.

Pontosan ilyen korú majdnem-gyerekeket, 16-19 éves fiatalokat fogtak el nemhivatalos akcióban az argentin paramilitánsok - az épp akkor startoló katonai diktatúrát kiszolgáló irreguláris csapatok -1976. szeptember 16-án. Az akció eredeti fedőneve is a célszemélyek életkorára, illetve arra utal, hogy az öt fiatal zöme képzőművészetet tanult. La noche de los lápices, azaz a ceruzák éjszakája. A négyen közülük odavesztek a szadista kihallgatások után, egyiküket, ma sem tudja pontosan, miért, átszállították egy "rendes" bíróságra, ahol elítélték, éveket ült ugyan, de életben maradt. Róluk szól a La noche de los lápices film (1986, Héctor Olivera), ami a túlélő, Pablo Díaz elmondásán alapult. Díazzal a paramilitáns akció 30. évfordulójára, 2006-ban kétrészes dokumentumfilm is készült, ami itt és itt nézhető meg.

A helyzet az, hogy (a) La noche de los lápices nem különösebben jó film, amennyiben meglehetősen szájbarágó, lineárlis elbeszélés celluloidon tálalva. A két részletben linkelt doku is hagy kívánni valókat, különösen, hogy még a filmet készítő/bemutató tévécsatorna bulvárosan nyomorult bevezetőjét is meg kell nézzük hozzá: már-már súrolja a kegyeletsértést, de az együttérzésbe mindenképpen bezavar a szilikonos-botoxos műsorvezető csacska rácsodálkozása a világ dolgaira.

Szerintem próbáljuk meg elengedni a filmművészeti elvárásokat. A fontos filmek is jó filmek, márpedig a La noche de los lapices fontos film. A fontos filmtől bölcsebb leszel. Informál, még ha sokkol is, nem feltétlenül hatásvadászattal kelt hatást - pontosabban: nem elsősorban, akad azért mutogatott rémség is bőven, én éppen azért tartom egyes számú kedvencemnek a Kamchatkát, mert lehet másképpen is -, hanem a nagyon erős tartalommal, ezért a La noche de los lápicest, csakúgy, mint a dokufilmet nagyon is érdemes végignézni. Hajlamosak vagyunk sajnos adathalmaznak tekinteni még a saját történelmünket is, akkor is, ha nem volt nagyon régen, hát még azokat az eseményeket, amelyek tízezer kilométerre történtek, s még annak idején is legfeljebb harminc másodpercet kaptak mifelénk az esti híradóban, ha egyáltalán.

Díaz és társai nevet, arcot, személyes történetet adnak a történelemnek, ez volt rövid életük küldetése. Ami rövid távon nehezíti a feldolgozást, hiszen, ahogy írtuk, sokkol, középtávon azonban nem megy másképpen.

Megdöbbentő, mi fajult a diákok kivégzéséig. Eredetileg kedvezményes autóbuszbérletet (!) követeltek, még a katonai puccs előtt, de már nagyon zavaros időkben, kaptak is rendőrattakot, gumibotozást, de végül elérték, amit akartak. Ez önbizalmat adott az élcsapatnak, akik közül kezdettől kitűnt Díaz barátnője, Claudia. Ő a faltólfalig könyvespolcos otthonában, balos értelmiségi szüleitől is inspirálódott, majd vezetője lett a helyi diákmozgalomnak La Plata városban. Nyomornegyedekben önkénteskedtek, politizáló gyűléseket tartottak, a diktatúra kezdetétől pedig aktívan szerveződtek.

A hatalomnak éppen a hangadók kellettek, így gyűjtötték össze őket éjjeli rajtaütésen otthonaikra rátörve. Nem csak őket, bár a mozi róluk szól: csak ezen az éjjelen, s az ezt megelőző/követő pár napban csaknem tucatnyi diákot fogtak el, s szállítottak a ma már emlékhelyként működő Pozo de Banfield épületében 1978-ig működő titkos, a hivatalos politika által sokáig eltagadott cellákba. A Pozóban működése alatt összesen 309 személyt, köztük chilei, paraguayi és uruguayi állampolgárokat is fogva tartottak, kínoztak, 97 fogolynak veszett örökre nyoma. Köztük Díaz társainak.

Gyerekek voltak, hősök lettek.

Most akkor Salvador ölte meg az öccsét kamaszkorukban? Véletlen vadászbaleset volt egyáltalán? És ha mégsem? És ha nem is ő volt? - az életben maradt három testvér, Salvador, Marcos és elmegyógyintézetbe került húguk, Sabrina sztorija. Körömrágósan izgalmas krimi, mintha Hitchcock rendezett volna Shakespeare-t. Nieve negra (2017, Martin Hodara)

Lehetne akár szájhuzogatni, hogy nem ezért szerettük meg az argentin mozit, hogy most hollywoodi krimit toljanak az arcunkba. Én nem tenném, mert ami jó, az jó. Ha mindenképpen fanyalogni kell, bár miért is kéne, akkor azon inkább, hogy ha a Nieve Negrát be tudja mutatni a Netflix is, akkor az úgynevezett művészetet vajon miért nem. Én vagyok az előfizető, jobban tudom, héló! (Viszont akinek van Netflixe és szeretné angol felírattal megnézni a mozit, mert úgy könnyebben érti, megteheti legalább, csipszeket bekészíteni, hajrá! Hiszek abban, hogy profi iparosnak lenni van akkora truváj, mint kurvanagy művésznek, úgyhogy klikkeljetek bátran, nem bánjátok meg.)

Mert mit is lehetne megbánni, két olyan főszereplővel, mint Ricardo Darín (Salvador) és Leonardo Sbaraglia (Marcos), a háttérben pedig Dolores Fonzi (Sabrina, a húguk) vagy a zseniális mellékszereplő Federico Luppi, aki a kanadai fakitermelő cég keresztapahajlamú ingatlanfelhajtóját adja. Még a csapnivaló színész, vagy legalábbis itt csapnivalóan játszó Laia Costa (Marcos csaja várandós felesége, Laura) is a helyén van: a negyvenes, beérkezett, jóképű Marcos apjuk halála apropóján hazalátogat családjához, a sárga házba zárt húgához és az ugyan szabadon élő, de nem kevésbé terheltnek tűnő erdei nomád bátyjához Patagóniába. Eleinte különös, hogy felesége kb lányakorú, szájtáti, tükörbenszelfizős-típusú leányka, akinek csak akkor venni szavát, amikor kiderül, hogy a kanadaiak 9 millió dollárt, netán 11-et is adnának az erdőikért és a viskóért, amiben Salvador él és amihez ragaszkodik. Vagy amikor állatokat ölhet.

Salvador, a keménytökű vadászember is kevésszavú, olyan matulabácsiféle alak, még ijesztőbb kiadásban, Sabrina meg még ennyit sem artikulál, csak hát Darín és Fonzi, ellentétben "sógornőjükkel" képesek játszani akkor is ha véges a leírt dialógus. Ahogy halad előre a film, levesszük, hogy nagyon is ez a romlott gyereklány illik Marcoshoz, akinek hát az erősnél is erősebb gondjai vannak a párválasztással - nem tudom érthetőbben leírni úgy, hogy ne legyen spoiler, de bátran képzeljünk magunk elé egy ógörög drámát, ahol a legnagyobb szörnyűségeket követik el a szereplők. Hát nagyjából itt is.

Szóval lassanként elgondolkodunk rajta, hogy vajon tényleg Salvador-e az ijesztő figura. Azért csak lassanként, mert az emlékképeket nem könnyű követni, persze hogy szaggatva jönnek, hol egyik férfi emlékezik, hol a másik,  kezdetben nem is igazán vágja a néző, hogy melyik gyerekszínész melyik karakter gyerekváltozata, ráadásul gyerekként még hárman vannak a fiúk is - egy darabig. A legtöbb emlékképben központi szerepe van a frissen elhunyt, akkor még ereje teljében lévő szadista apának, rá is gyanakodunk, hogy valamiben felelős (joggal: a szülői példamutatás esetében megreked a vadászat fortélyainak átadásában, a nevelés pedig = nadrágszíj, esetleg a fegyverrel fenyegetés, pisztolymarkolattal arconcsapás), hát nincs ezeknek a gyerekeknek anyjuk? - hogy csak egy példát mondjak. Máskor a fiatal menyecske talál ezt-azt, általában Sabrina, a sógornő régi rajzait a faházban - na ezekről is hosszú disszertációt írna egy pszichológus.

Hiába nem Laura a legélesebb kés a fiókban, lépésről lépésre közelít ahhoz hogy kirakja a puzzle-t. Csakogy akkor már késő, akkorra már Laura is elkövette a maga szörnyűségét, a múlt rémei egymáshoz láncolják, szövetségessé teszik a bűnösöket.

Haladunk a filmmel, kezdetben csak annyit tudunk, hogy az apa utolsó kívánságát teljesítik: az erdőbe temetik negyedik gyermeke mellé, majd kiderül, a kisfiú vadászbaleset áldozata volt, valószínű Salvador ölte meg. Talán ezért vadult el szegény? Sabrina a gyászba makkant bele? Vagy van még erősebb titok? Spoiler: van. 

A maffiózójellegű öreg intézővel értünk egyet, aki az ikszedik holttest felett csak annyit mond:

Te jó ég, milyen család ez?

A film akkor is megérne másfél órát az életünkből, ha mindössze ennyiből állna: megfejtjük a nehéz sorsú família borzasztó titkát, megnézzük, ki nyeri a főszereplők szokványkrimis végső összecsapását, de nem, van még egy csavar a végére. Miszerint a tátott szájú leánykának döntenie kell, élhető-e az élet egy szörnyeteg mellett, amennyiben az illető dollármilliókat érő patagóniai tanya örököse.

Szerintetek?

Oké, hölgyeim és uraim, akkor itt a második nagyonhíres film. Az Oscar-díjas El secreto de sus ojos már megvolt, ugye, és ahogy azzal, ezzel is zavarban vagyok egy kicsit. Mert profi munkák, remek színészekkel, de, vessetek bár a mókusok elé, nekem mégsem a legnagyobb kedvenceim.

Kinek mi a célja persze a mozizással, ha elsősorban a szórakozás, akkor mindkettő remek választás, sokkal jobb, mint a hasonló műfajú divatfilmek. Én viszont féltem az időmet, agyzsibbasztónak simán ott a Netflix egészen remek sorozatokkal, a mozifilmtől, ahogy a művészetektől általában azt várom, hogy minimum adjon gondolkodnivalót, esetleg változtassa is meg a nézőt (katarzis lenne a helyes kifejezés). Az El secreto legalább a felszínen kínált valami hasonlót (lásd halálbüntetés vs tényleges életfogyt humanitása, avagy a privátszálon: létezik-e felmelegített boldogság, level2 azoknak, akik nem a Lokálból, hanem mondjuk a HVG szellem rovatából szeretnek könnyengyorsan instantművelődni), de sajnos a Nueve reinas (2000, Fabián Bielinsky) ennyit sem virít.

Viszont szórakoztató, fekete komédia, amiben, szintén nagyon erős az argentin mozi (vö. pl. Tiempo de valientes, a zseniálisan vicces Relatos salvejes vagy amiből még nem volt poszt, de biztosan lesz, az 1985-ös Esperando la carroza sat és sat), miközben sajnos nem mer az lenni, ami: "csak" komédia, ragaszkodik a társadalmi üzenethez, ami ezúttal a gazdasági válság volna, bankcsőddel és csődbankkal, sorban álló szerencsétlen betétesekkel. Kár szerintem, mert a sztori megállna magasztosabb tartalom nélkül is, sőt. Nem érezném úgy például, hogy a válság beemelése relativizálja, hogy a két főhős, Marcos (Ricardo Darín) és Juan (Gastón Pauls) mégis csak pitlák csalók, még csak nem is a Caballos salvajes Robin Hood-szerű népi betyárjai.

A sztori feszes, az egymás mellé csapódó profi (Marcos) és a tehetséges tanonc (Juan) 24 óráját mutatja be, autótörős üldözéses jelenetek nélkül is izgalmas krimi.

El tudják-e sózni sokért egy milliomos üzletembernek a kamu bélyegkollekciót vagy sem? - kb ezt járja körül, egy percre sem unalmasan, sőt, minden fordulatról kiderül, hogy illúzió, átverés, hiszen profi illúzionistákkal van dolgunk. Kéne, hogy a kezüket figyeljük, de, mint az itt-a-pirosnál, hiába is tennénk, úgyis át lennénk verve: ez derül ki a filmvégi váratlan fordulatnál (is). 

A teljes filmet mindjárt illesztem befelé, nagyon jó, hogy angol felirattal, ami ritkaság sajnos - az van, hogy nem csak a spanyolul egyáltalán semennyit nem értőknek hasznos (nekik naná), de lehet, másoknak is, nekem például, szégyen vagy sem, de néha rá kellett pillantanom, nem igazán könnyen érthető a szöveg, márpedig egy krimiben eléggé el lehet veszni, ha nincsen meg minden pontosan. Nem a filmminőség, hanem (talán) a szlengek miatt, vagy csak én hüjülök, még az is lehet:( Aki ellenben rajongója a ríoplatai tolvajnyelvnek, sőt esetleg az is érdekli, hogy a filmben vissza-visszatérő chorro szónak van-e köze az eléggé hasonló hangulatú magyar/cigány csóróhoz, bátran klikkoljon az El Mexicano nyelvtanblogra, ez alatt a poszt alatt éppen ezt a kínzó kérdést tárgyaltuk ki a kommentszekcióban a bloggazdával, jó szórakozást!

Ha Julia Robertsé védjegy, mindenképpen le kellene védetni Ingrid Rubio mosolyát is: megszépíti a napodat. Családi tragédiával indul, a főhős halálával végződik, mégis az életről, életigenlésről szól, és mint ilyen, kicsit sem szomorú Eduardo Mignogna filmje (El faro del sur, 1998). 

Carmela (Ingrid Rubio) mindene: anyja, barátja, mentora kishúgának, Anetának (Jimena Barón/Florencia Bertotti). Szüleiket és kisöccsüket elvesztették egy autóbalesetben, amiben Carmela is megsérült, mégis rámaradt húga nevelése. Meglépnek a nagynéni nyomasztó házából, és látszólag céltalanul utazgatva élnek: városok, barátok, szeretők váltják egymást, ők azonban együtt maradnak, néha őrlődve és szenvedélyesen vitázva, de irigylésre méltó szeretetben:

Megoldhatatlan feladat és feldolgozhatatlan felelősség ez egy tizen- majd huszonéves nőnek, Carmela ennek megfelelően önsorsrontó életet is él. Szeretne kapaszkodni valakibe, de a férfiakkal nincs szerencséje: első szeretője elborzadva elutasítja, amikor meglátja a baleset sebhelyét, később kihasználják csapodár pasik, foglalt, nős emberek, vannak ugyan saját hódolói is, akik becsülik és szeretik, de valamiért ővelük sem sikerül a harmónia. Nem is teljesen érteni, inkább találgatni lehet csak, hogy miért nem - például szerelmesnek tűnő baráti barátja, Andy (Ricardo Darín) miért képtelen fizikailag a szexre amikor odakerül a sor (ha én aludtam át a fontos történést, fejtsed meg nekem a rejtélyt, kedves Olvasó, köszönöm) -, míg végül, élete és a mozi végéhez közeledve férjhez megy barátnője, Dolores bátyjához. Későn.

Az elengedések, gyászmunkák filmje. Kezdődik ugye a család elvesztésével, folytatódik a férfiakéval, a lányok elvesztett/elvetetett terhességeivel, majd meghal Carmela legjobb barátnője, a bölcs és nagyszerű Dolores (Norma Aleandro) - mindez 1 óra 45 percben, mégsem sűrű az eseménysor, sőt, ahogy az egyik kommentelő mondja a Youtube-on fanyalgó hozzászólásra reagálva: "ha szórakozni akarsz, nézzél pornót". Pontosan így.

Bármilyen kemény sors is jutott neki, Carmela végigmosolyogja az életet a csodaszép nevetésével, olykor megkísérel ugyan véget vetni mindennek, de nem gondolja igazán komolyan, illetve igen, nagyon is, csakhogy nem a vízbeugrásokkal végzi ki magát, hanem szépen lassan, a kezeletlen, elhanyagolt csípőnyavalyájával, a láncdohányzással és a piával. De még az önpusztításban is felelősségteljes. Megvárja, hogy Aneta felnőjön, saját párt találjon, és csak ekkor, szerényen, diszkréten lép le, utolsó kép, amit lát és amit vele látunk mi, nézők, a világítótorony, ahol boldogok voltak Andyval, vagy legalábbis majdnem.

Soha, de soha nem olvasok többé filmismertetőt, mielőtt belefognék a mozizásba - persze, hogy hiábavaló fogadalom, mint a másnaposan elhatározott absztinencia, mert hogyan másképpen választanék? Például a fim alá kommentelők megjegyzései alapján. Ebben az esetben például sokkal bölcsebb támpontokat adtak.

Ha az ismertetőkre hagyatkoznék, tuti nem választottam volna a filmet, ami pedig kár lett volna. Kefélős sci-fi az időcsapdába került tengerészről? Fussunk innen, inkátt a Netflixen valami pszichopata robotos, komolyan. Miközben a nagy fenéket. Egyszerre film a be nem teljesült szerelemről és a soha be nem teljesülő országról Freddy Torres első nagyjátékfilmje. Szerintem ügyesen megoldotta (La campana, 2011).

La campana: harang, úgyis, mint búvárharang, dunszt, búra, divatos szóval véleménybuborék, amennyiben nem hangos vészharang, ellenkezőleg: börtöncella, vagy méginkább remete-lak a totális bezárkózáshoz. A tengerész-legenda szerint afféle helyi Bermuda-háromszög. Hely a nyílt tengeren, ahol megzavarodnak a navigációs eszközök, elhallgat a rádió, és ami a legfontosabb: ha meg nem is áll, de lelassul az idő. "Neked úgy tűnik, mindössze egy délután telt el, csakhogy odakinn, a szárazföldön hosszú évek pörögtek le" - magyarázza egy vén tengeri medve a halászok törzshelyén Juannak. A férfi, szintén nem rutintalan tengerjáró, hiszi is, meg nem is.

Vonzza a lehetőség, hogy odakinn több halat foghat, de vannak rossz előjelek is: mintha egyszer megtapasztalnák fiatal társával, Luchóval (Juan Diego West) a campanát, bár akkor csak egy éjjelre veszett nyomuk. Nem úgy, mint annak a férfinek, aki évek múlva tér be a krimóba, hogy aztán minden idegennek tűnjön körülötte, annyira, hogy inkább az öngyilkosságot válassza.

Az eltűnés/felbukkanás/magány/kivetettség-érzés allegóriája bárhol számos üzenetet hordozna, Argentínában viszont ez különösen igaz. A film a nyolcvanas évek elején indul, a Malvin/Falkland-háború előestéjén - a politikai eseményekről az állandó hátteret adó tévéből/rádióból értesülünk, annyira részletesen, hogy a felületes nézőnek is szemet kell szúrjon, mennyire nem random zörej az aláfestés.

A sztori főcsapása Juan magánélete: hajója kapitánya halála előtt a nevelésére bízza kamasz lányát, Laurát (Rocio Pavón). Nem tudni, Juan mennyi idős ekkor, voltaképpen kortalan, a tengeri szélbe és a kemény munkába megkérgesedett, de kétségtelenül apakorú férfi. Jól teljesíti a küldetést, sőt: mindketten remekül teljesítik, nem esnek ki az apa-lánya szerepből, egy-egy szemvillanás jelzi csak, hogy amit éreznek egymás iránt, az már a legősibb tilalmak vidéke. Csak La Tana, a talján, azaz Olasznő, a Juanba szerelmes kikötői prostituált szólogat be a lánynak, más nem sejt semmit, a néző sem, sőt, alighanem maguk az érintettek sem: Laura és Juan valóban példás félcsaládként élnek. Juan a védelmező mostoha, Laura a szelíden rebellis fiatal lány. Rebellis, amennyiben nem elégszik meg a közegében a nőkre osztott szereppel - neki a kocsmabeli konyhalányság jutott -, nem csapkodja magát, csak határozottan kijelenti, hogy ő bizony nem fog egész életében poharakat mosni, mígnem, lassú víz, partot mos alapon végül kijárja, hogy vízre szállhasson Juannal, ami az álma.

A La Campana a reménytelen szerelmek filmje. Laura és Juan egymást szereti, de érzelmüket elfojtják a tabuk, Tana Juant, Lucho Laurát - a fiút behívják katonának, Laura sálat köt neki az utolsó éjjelen, a fiú úgy megy a toborzóirodába, hogy viseli. Soha többé nem bukkan fel.

Az elfojtást a lány bírja rosszabbul, a Malvin-szigeteki frontkatonák számára rendezett jótékonysági táncos bulin Tana nyúlja Juant, őt pedig az ivó talán leggusztustalanabb vendége kezdi molesztálni. Kimegy a dokkokhoz, és beleugrik a vízbe, lassan, hisztéria nélkül, szerényen, ahogy élt, úgy szeretne meghalni is - Juan egyik barátja menti ki, éppenséggel egy másik kurvát hagy ott, amikor látja a ugrani a Laurát. Juan ezen az éjjelen olvas bele a lány naplójába, miközben virraszt a lány mellett. Többé nincs (ön)áltatás: egyszerűen nem apa-lánya kapcsolat az övék.

Más viszont nem lehet - nincs ez kimondva, de eléggé egyértelmű, hogy ezért hajózik ki éjjel Juan egyedül a veszélyes nyílt tenger felé. Bele a campana harangjába. Hogy aztán csaknem húsz év múlva kerüljön elő ismét. És szembesülnie kelljen azzal, hogy a vén tengeri medvének igaza volt. Aki vissza tud térni, az is szívesebben veszett volna oda - nincs spoiler, csak annyi, hogy bár a campana lehetőséget adna, hogy Laura hozzáöregedjen szerelméhez, de nem ez történik. Miközben igaz, ami igaz, a lány valóban nem pohármosogatással keresi a kenyerét.

A helyszín Mar del Plata városa, a prospektusok, utázási ajánlók szerint elit atlanti-óceán-parti nyaralóhely. De a film a Tripadvisorban tesztelt negyedektől távol játszódik. A városrészen a campana időkapszulája sem sokat segít, húsz év alatt talán több az autó az utcákon, de a szlömös negyed nem változott, a diktatúra helyébe lépett rendszer államcsőddel járt, munkát keresők sora kígyózik felvételre várva, rosszarcú politikusok választási plakátjai alatt. Semmi happyend, még a lehetősége sem.

Ha a jó film az, ami elgondolkodtat, akkor a Paulina jó film. Egy hete láttam, azóta tipródom a megfejtésen: tisztelni, sajnálni vagy jól seggbe rúgni kellene inkább a főhőst. Kezdetben a harmadik megoldás volt a kedvemre való.

Aztán rájöttem, hogy alighanem csak a neuronjaimat pazarlom a sok gondolkodással: a rendező egy troll. Nem megfejtést ad, hanem provokál. Ebben az esetben kb mint én, amikor azt mondom a világról, amit valamennyire ismerek, hogy az állatkínzóknál csak az állatvédők nagyobb seggfejek. A filmből megtudhatjuk, hogy ez az embervédőkről is elmondható. Paulina (2015, Santiago Mitre).

Biztos akad a komfortzónájához ragaszkodó, de ezért a ragaszkodásért kicsit piruló, ezért kongnitív disszonáns visszacsatolásokat kereső néző, aki már azon fennakad, hogy egy reményteli jövő előtt álló fiatal ügyvéd (Dolores Fonzi) miért dob el kapát-kaszát, ebben az esetben: városi polgári jólétet, s csap fel önkéntes falusi tanítónak az ország legnyomorultabb régiójában. Szerintem viszont teljesen rendben lévő döntés, nem csak, hogy dícséretes, de kifejezetten vonzó ötlet.

Az is oké, hogy nem futamodik meg az első kihívásokat észlelve: szembesülve penetráns, érdektelen, tudatlan tanítványaival. De innen tovább sajnos nem tudom követni. Hogy amikor megerőszakolja egy kamaszbanda, köztük pár tanítványa, utána miért nem hajlandó azonosítani az elkövetőket a rendőrségen, illetve, amikor kiderül, hogy terhes maradt, miért dönt úgy, hogy megtartja a gyereket.

A teljes film megnézhető itt. Előzetes pedig (videó alatt poszt folytat!):

Megválaszolja ő persze az örjöngő apjának:

"Ha szegények is érintve vannak, a zsaruk bűnöst keresnek, nem az igazságot"

- ah de szépen hangzik, ráadásul igaz is, különösen ahogyan első körben kihallgatják Paulinát, a legklasszikusabb áldozathibáztató kérdésekkel, látszik, hogy mennyire huszadrangú szempontja a hatóságnak az úgynevezett Igazság.

Csakhogy a banda, amelyiknek a tagjai így szépen megússzák a felelősségrevonást, nyilván nem állnak meg félúton. Vajon hogyan fér bele a fejlett igazságkeresésbe további X darab megerőszakolt nő? - ötletem sincsen.

Persze hogy nem felelős a miniszoknyás, éjjel sétáló nő az őt ért erőszakért (btw Paulina farmer+pulcsiban kismotorozott), egyetlen áldozat sem felelős - alap. De mennyire készült fel, mennyi hely- és emberismeretre tett szert az, aki félanalfabéta fiatal felnőtteknek, ha már valamit, akkor nem betűvetést és százalékszámítást, hanem politikai ismereteket tanít - mint Paulina, miközben nyilván van a kurzusnak ötletgazdája, rájöttem végre kit kellene seggberúgni: őt -, olyan kérdésekkel, hogy tudják-e, mi az országjuk államformája? Nem, sajnos, mert hogy azt sem tudják, mi az az államforma.

Aki az alkotmányos jogokról papol azoknak, akiknek például elemi higiéniás ismeretekre volna, ha nem is inkább, de mindenképpen: előbb szükségük, az nem hogy kívülálló marad, ez az ő baja, de nem is segíteni akar igazából, hanem megkönnyíteni a burzsoá lelkiismeretét. (NEM, nem mondom, nem sugallom, de még csak nem is gondolom, hogy a jó családból való ostoba, hipokrita kékharisnyákat ér megerőszakolni. Csak azt mondom, hogy ha segíteni akarok valakin, ismerjem meg előbb, tudjam ki, miben lehetek a segítségére, ha elmegyek, hogy köztük éljek, alkalmazkodjam, tiszteljem meg ezzel, lehet, akkor sem kapok tiszteletet cserébe, de nagyobb rá az esély.)

Mitre az, aki társadalmi/igazságszolgáltatási sztorit csinált az alapvetően férfi-nő-bűn-megbocsájtás történetből: a film az 1960-ban készült La Patota mozi remake-je, az eredetiben még az előbb sorolt dilemmák/értékek voltak hansúlyosak. Nem mintha nem lehetne a Paulinát nézve is elgondolkodni, hogy vajon mennyire csak a nyers erőszak brutalitása nyomaszthatja a főhős viszonyát a férfiakkal. Mennyire hat rá - és késztette például a költözésre - az apa, a sikeres bíró figurája (Oscar Martínez) - szerintem egyébként jóval kevésbé, mint a lány párjáé. Akit pedig, ellentétben az apával, nem kezdtek ki - nem is igazán említik - a filmelőzetesek/kritikák, amelyek szerint az apa ultrakonzi, érzéketlen sat. tuskó. Ezzel szemben az van, hogy a bíró valóban lebeszélné ugyan a lányát a karrierváltásról, de az érvei megfontolásra érdemesek, és miután nem járt sikerrel, támogatja, mellette áll a tragédia után is, csak azt viseli nehezen, és bíróként ez nem is vethető a szemére, hogy Paulina átveri az igazságszolgáltatást, miszerint nem ismeri fel a támadóját. (Más részről bíróként nem esik nehezére némi hivatali visszaélés annak érdekében, hogy a rendőrök begyűjtsék és khm... sajátos módszerekkel vallomásra bírják a nehézfiúkat, ami randa egy dolog egy bírótól, viszont egy apának nem biztos, hogy fölróható.)

Paulina pasija ellenben eléggé furcsa szerzet. Tök természetes neki, hogy a lány apjához rohangáljon, amikor szeretné, ha Paulina visszaköltözne, mintha nem egy közel harmincas önálló lényről lenne szó. Így talán érthetőbb a lány önállósodási vágya, a mindent felrúgás is. És helyes feminista válasz Paulina története arra is, hogy az én testem, az én döntésem nem feltétlenül jelenti kizárólag az abortusz jogát, ellenkezőleg: adott esetben jelentheti azt is, hogy a nő szülhet akkor is, ha senki más nem szülne a helyében.

Nem mintha a rendező különösebben törekedne arra, hogy sztorijaiban kikezdhetetlen legyen az események logikai lánca. Megválaszolatlan kérdéseket hagyott maga után a remek La cordillera is, most már csak azért is megnézem a harmadik "nagy" Mitre-filmet az El estudiante-t, főképp mert még nem láttam, pedig szeretném, de azért is, hogy be tudjak számolni róla: tényleg troll-e a rendező vagy csak én vagyok érzéketlen a gondolkodnivalók iránt.

Ha mindenkinek idióta a szomszédja, akkor vajon hol laknak a normális emberek? Úgy látszik nem csak engem foglalkoztat a kérdés. El hombre de al lado (2009, Mariano Cohn, Gastón Duprat).

Na de melyikőjük a seggfejebb? Erre nehéz a válasz. Kezdetben a néző, akit kergetett már őrületbe a feje felett berendezett waldorf-óvoda éppúgy, mint a szomszéd hobbitelkesek flex-koncertjei - vajon van még tárgy a faluban, amit nem vágtak ketté? ismét egy kínzó kérdés - és kizárólag hétvégi sziesztaidőben kivitelezhető fűnyírása, lehetőleg fűkaszával, mert az hangosabb, hajlamos Leonardóval (Rafael Spregelburd) rokonszenvezni. Hiszen a szembeszomszéd, Victor (Daniel Araóz) virtigli tapló, totálisan érzéketlen a személyes tér fogalmára, tolakodik, úgy a zajongásával, mint a kéretlen barátkozásával, persze ravasz paraszt, dehogy akar ő barátkozni, csak falat bontana, de reméli, könnyebb letörni az ellenállást, ha koma áll szemben a komával.

Hát nem. Mármint nem könnyebb. De hamar kiderül, az sem igaz, hogy Leonardo az ártatlan áldozat, áldozatnak éppenséggel áldozat, de szépen törleszt a váratlan filmvégi fordulatban, amit csak azért sem spoilerezek el most. Több mint másfél órás a mozi, nem mondom, hogy nem lehetett volna még vagdosni, voltaképpen az utolsó 20 percre pörögnek föl a népek, a film eleje kb annyi, mint a legrövidebb összefoglaló: Victor ablakot nyitna a falán, rálátással Leonardo puccos házára, "csak hogy elcsípjek egy kis napfényt, amiben te bővelkedsz", Leonardo azonban ellenáll, félti a privátszféráját a rálátástól, és megbolondul a falbontás zajától.

Leonardo saját maga paródiája, egy végtelenül sznob hipszter, szupersikeres formatervező, akinek házát múzeumként csodálják a La Plata városba csak ezért ellátogató további sznobok: a svájci-francia sztárépítész, Le Corbusier egyetlen munkája az amerikai kontinensen. A ház tényleg üt, a berendezés azonban típusos méregdrága dizájngiccs, újjáélesztett hatvanas évekbeli műanyag kagylófotelek és borzongatóan rózsaszínű Che portré a kamaszlány szobájában. Kedvenc jelenetem amikor Leonardo egy buli végén kicsit bemakonyálva terpeszkedik a dizájnkanapén a barátjával és kortárs zenét hallgatnak, átélve, műértően. A rémesen idegesítő zene egyik effektje különösen tetszik nekik - egészen, addig amíg gyanús nem lesz, hogy ez valójában Victor kopácsolása újfent. 

Leonardo és az ő sikeres élete csak díszlet: a lányához nem tud szólni, mert a kiscsajt nem érdekli, amit mondana, őt végig a fülében fülhallgatóval látjuk, a felesége elutasítja a közeledését - viszont leuralja, megtorpedóz például minden tétova békülési kísérletet Victorral -, és a csajozás sem az erőssége. Ahogy próbálkozik a tanítványánál - kb így: egyedül vagyok a hétvégén, maradj itt, keféljünk -, nem is nagy csoda - ez az a pont, amikor eléggé felmerül, hogy biztos-e, hogy csak a plebejus Victor a bunkó.

Mintha nem is egymás ellenfelei/ellenpontjai lennének, hanem kiegészítői. Victor is úgymond művész, ujj-bábszínház a hobbija, a díszletet ételmaradékok, felvágottcafatok és fél banán adják, s fémhulladékból készít szobrokat, óriáspinát és tangózó robotokat például, Leonardo és neje kellőképpen le is nézi, miközben a laikus nézőnek, nekem például, el kéne magyarázni, hogy miért értékesebb alkotás a rózsaszínű Che a piros-fekete óriás vaspinánál. Victor ha nem is bátor, de legalább nem beszari és sunyi alak, ellentétben Leonardóval, viszont vissza is él a zord külsejével, olykor például eléggé fenyegetőnek tűnik a fellépése. Ehhez képest ... (itt lenne a spoiler, de nem lesz, komolyan gondoltam).

Vicces fekete komédia, ha egy epizód lenne a Relatos Salvajes-ből, a helyén is lenne, de így hosszú, bár a kritikák imádták, és díjakat is szépen kaszált, nekem mégis volt egy ilyen érzésem. Ellentétben azonban Damián Szifron mozijával, itt nem annyira a szórakoztatáson van a hangsúly, hanem az üzeneten. Hogy létezhet-e párhuzamosan, megfér-e vajon egymás mellett a kasztszerűen elkülönült társadalmi osztályok világa, megértik-e egymást a milliós dizájnfotelek tulajdonosai a befőttes üvegből zsíros cupákokat evőkkel. Hát pont nem.