Emlékezem, amikor először jártam Amszterdamban. Röstelltem kezdetben, de nem bírtam nem voyeurködni. Lassan hozzászoktam, hogy talán nincsen is szégyellnivaló a leskelődésben: nem sztorikat kukkolunk hosszasan, csak képeket, benyomást lopunk a függöny, redőny, zsalugáter nélküli, totálisan be- és átlátható otthonokban élőkről. A történetet mi írjuk hozzá, fejben. A voyeurködés szelídebb formája a lakáshirdetések, lakberendezési újságok böngészése. A vadabb pedig ez a film. Horizontal/vertical (Nicolas Tuozzo, 2009). Nagyon megérdemli az operatőr is, hogy megemlékezzünk róla, nagyot ment: Andrés Mazzon, nagy gratula.
Random város random háza, illetve mégsem teljesen: nagyváros középosztálybeli negyedének rendezett, felújított épülete, portással, kovácsoltvas kapuval, márványlépcsővel. Mást nem tudni róla, de nem is kell. A csaknem kétórás film a lakók egyetlen estéjét mutatja be, mintegy körkapcsolással: nem Relatos salvajes-szerűen, azaz nem végigmesélt rövid sztorinként, inkább mint a Historias mínimas-ban láttuk: részletenként elhagyjuk a szereplőket, belenézünk egy másik életbe, majd még tovább, s vissza. Itt kívülről, az ablakokon bekukkantva, bárhanyadik emeletre is kell, esetleg átdiffundálva a múltszázadi épület vastag falain.
Kemény sztorik és mindennapos rutin zajlik egymás mellett, egymásról mit sem sejtve, ki-ki a maga odujában. Az idős férfi, aki saját maga meggyilkolására bérel fel orgyilkost, a fáradt anya, aki felnőttkorú, fizikailag és mentálisan is sérült gyerekét neveli segítség nélkül, az utolsó fiatal éveit taposó, testtudatos, sportmániás nő, az alkohollal túlságosan is bensőséges viszonyt ápoló, alighanem vendéglátóipari hegedűművész, az egymást faló szerelmes tinipár, a szintén tizenéves lányok, akik közül az egyik parókával palástolja kemoterápiás kopaszságát, a dohányzók leszokását támogató terapeuta, és a zártkörű klub csak egyedülálló férfiaknak. Az egészet vigyázó portás maga is kukkoló: bontogatja a lakók leveleit és kilesi a smároló tinédzsereket. Közben pedig sunyítva önkielégít, amíg észre nem veszi, hogy őt is figyeli valaki. (Folytatódunk a videó alatt, el ne menj!)
Tragikus életek, pitiáner és hatalmas bűnök történnek meg egymás mellett, senki sem tud a másikáról, mintha nem is egy városban, ugyanabban a házban élnének, hanem más és más univerzumban. A tragédiákban és a bűnökben is közös az erős szexuális tartalom.
Kisstílű bűnök: a tinilányok, miután sem az anyuka fiókjában talált vibrátorral, sem egymással nem jutnak dűlőre, a folyosóra kilépve elcsábítják a szerelmespár fiú tagját. A cigaretta-leszoktató pszichológus nem csak, hogy titokban erős dohányos, de nem tud ellenállni betege udvarlásának sem. A férfiklubból kizárják az alapítót, mert kiderül, hogy szerelmes lett valakibe. Az alkesz hegedűművész a szembeszomszéd szépasszonyt kukkolja (fellélegezhetünk: nem csak mi leskelődünk!), vagy csak hiszi, hogy kukkolja, túl sok lehetett a viszki, szemben, talán senki sem lakik, csak egy omladozó erkélyt látni.
Ugyanennyi súlyt - időt, figyelmet - kapnak a filmvásznon a legsúlyosabb bűnök: az edzésfüggő nőt megerőszakolja egy ismeretlen betolakodó. És igen, gyilkos jár az öregúrnál is.
Itt, mármint a bérgyilkosos sztoriban mégsem érzem annyira a bűnt, sokkal inkább a tragédiát: a kifonomult, bakelitről operát hallgató, kristálypohárból italozó úr a halálra készül, a bérgyilkosát ő maga fogadta fel, a gyilkos valójában őrajta segít, méghozzá professzionális együttérzéssel. Beöltözik a megbízója élete szerelmének: a negyvenes évek divatját viselő, elegáns férfinek. Szépen, érzelmesen búcsúzkodnak.
Úgyszintén nem bűnös, hanem segítő az anyjakorú prosti, aki a mozgásképtelen, beteg fiún könnyít. Szintén profi, akárcsak a bérgyilkos, és szintén kedves a klienssel, kedvesebb, mint például maga a fiú anyja (a remek Rita Cortese, a patkányméreggel gyilkoló, őrült szakácsnő a Relatos salvajes-ből), akin semmi más nem érződik, csak a tisztességgel, folymatosan végzett kilátástalan kötelesség okozta végtelen fáradtság.
A két utóbbi sztori a legerősebb, énnekem legalábbis, bár, mi tagadás, nehéz a választás. A nyomorultság süt valamennyi történetből, ami kicsit megnyugtató is, miszerint nincsen egyedül senki, akivel kitolt az élet. Másrészt viszont nagyon is egyedül van, hiszen tőle már csak akár pár méterre sem tud róla senki, hogy őt éppen szíven szúrták vagy megerőszakolták, mert őket is szíven szúrják vagy megerőszakolják éppen, ami érthetően leköti a figyelmüket.
