Ha Julia Robertsé védjegy, mindenképpen le kellene védetni Ingrid Rubio mosolyát is: megszépíti a napodat. Családi tragédiával indul, a főhős halálával végződik, mégis az életről, életigenlésről szól, és mint ilyen, kicsit sem szomorú Eduardo Mignogna filmje (El faro del sur, 1998).
Carmela (Ingrid Rubio) mindene: anyja, barátja, mentora kishúgának, Anetának (Jimena Barón/Florencia Bertotti). Szüleiket és kisöccsüket elvesztették egy autóbalesetben, amiben Carmela is megsérült, mégis rámaradt húga nevelése. Meglépnek a nagynéni nyomasztó házából, és látszólag céltalanul utazgatva élnek: városok, barátok, szeretők váltják egymást, ők azonban együtt maradnak, néha őrlődve és szenvedélyesen vitázva, de irigylésre méltó szeretetben:
Megoldhatatlan feladat és feldolgozhatatlan felelősség ez egy tizen- majd huszonéves nőnek, Carmela ennek megfelelően önsorsrontó életet is él. Szeretne kapaszkodni valakibe, de a férfiakkal nincs szerencséje: első szeretője elborzadva elutasítja, amikor meglátja a baleset sebhelyét, később kihasználják csapodár pasik, foglalt, nős emberek, vannak ugyan saját hódolói is, akik becsülik és szeretik, de valamiért ővelük sem sikerül a harmónia. Nem is teljesen érteni, inkább találgatni lehet csak, hogy miért nem - például szerelmesnek tűnő baráti barátja, Andy (Ricardo Darín) miért képtelen fizikailag a szexre amikor odakerül a sor (ha én aludtam át a fontos történést, fejtsed meg nekem a rejtélyt, kedves Olvasó, köszönöm) -, míg végül, élete és a mozi végéhez közeledve férjhez megy barátnője, Dolores bátyjához. Későn.
Az elengedések, gyászmunkák filmje. Kezdődik ugye a család elvesztésével, folytatódik a férfiakéval, a lányok elvesztett/elvetetett terhességeivel, majd meghal Carmela legjobb barátnője, a bölcs és nagyszerű Dolores (Norma Aleandro) - mindez 1 óra 45 percben, mégsem sűrű az eseménysor, sőt, ahogy az egyik kommentelő mondja a Youtube-on fanyalgó hozzászólásra reagálva: "ha szórakozni akarsz, nézzél pornót". Pontosan így.
Bármilyen kemény sors is jutott neki, Carmela végigmosolyogja az életet a csodaszép nevetésével, olykor megkísérel ugyan véget vetni mindennek, de nem gondolja igazán komolyan, illetve igen, nagyon is, csakhogy nem a vízbeugrásokkal végzi ki magát, hanem szépen lassan, a kezeletlen, elhanyagolt csípőnyavalyájával, a láncdohányzással és a piával. De még az önpusztításban is felelősségteljes. Megvárja, hogy Aneta felnőjön, saját párt találjon, és csak ekkor, szerényen, diszkréten lép le, utolsó kép, amit lát és amit vele látunk mi, nézők, a világítótorony, ahol boldogok voltak Andyval, vagy legalábbis majdnem.
