Talán mert mulatós voltam fiatalabb kivitelben, sőt úgymond letisztultabb változatban talán máig annak lehet nevezni. Talán mert már nekem is a B-oldal pörög? Akármiért is, de az egyik legszeretnivalóbb kultursokkom a latin világban, hogy mennyire magasról tesznek a generációs szakadéknak nevezett mesterséges társadalmi fekete lyukra. Hogy az úgynevezett öregek mennyire nem szorulnak be az odúikba, a legkisebb faluban is beülnek kávézgatni a ráncos nénék. Hogy képesek együtt mulatni, nem csak kínos sátoros ünnepeken, de egy random hétköznap este is mindenféle korosztályok - ez utóbbira (is) példa a Buenos Aires legendás tangóbárját, az El chinót bemutató dokumentumfilm (2009, El último aplauso, rendezte: German Kral).

 Az egységet Jorge "El Chino" García alapította évtizedekkel ezelőtt, s menedzselte 2001-es haláig. Benne, azaz mellette is élt a kutyáival, utoljára az óbudai Schlosserben láttam hasonlót idehaza, amikor "Schlosser néni" - bárhogy is nevezték, mi így hívtuk - mosolyogva figyelte udvarra néző ablakából, hogyan aljasodunk le gyors ütemben. Kocsmára nyílik az utca-ajtó. A Chino mégis inkább a Calgary-ra, esetleg a régi Miniatűrre emlékeztet a fontos emlékekkel, kegytárgyakkal, dohányfüsttől és időtől megsárgult fotókkal telisteli aggatott falaival, bennfentes vendégeivel, a vendégeket nem csak, hogy névről ismerő, de titkaikat is diszkréten elhallgató tulajdonossal.

Csakhogy ez itt a tangó fővárosa, naná, hogy a tangóé a főszerep, bár az olasz bevándorló ősöknek tisztelegve játszák a Bella ciao-t is, ahogy a filmen látni, a közönség legnagyobb megelégédésére. Az El Chino nem egy a hasonló turistacsapdák közül, hanem nagyon is a helyiek mulatságára szolgál. Azaz szolgált, e szerint a 2016-os Tripadvisitor-poszt szerint végképp lakat került rá, RIP, igaz, a netes források szerint kb. többször tartottak a bárnak búcsúbulit, mint Szörényi Leventének, voltaképpen a filmek is efféle megemlékezések. Aki tudja, mi a valós helyzet perpill, segítsen ki az infóval, köszönöm.

A dokufilmet egy évtizeden át forgatta a rendező, még El Chino/García életében kezdte, majd a főúr halála után váltott ugyan kicsit a munka tárgyán, szomorúan bemutatva a lejtmenetet is, az egykor ünnepelt énekesek interjúival. Akad, aki utcazenész lett, más felhagyott a muzsikálással, van, aki lakodalmakban vállal fellépést. Nagyszerű, szépkorú művészek:  Cristina de los Ángeles, Inés "La Calandria" Arce, Julio César Fernán, Wálter Barberis és Horacio Acosta énekesek, Abel Frías gitáros. Összeállnak egy utolsó koncertre, egészen kiváló, fiatal zenekarral, parádés bulit nyomnak - ez a film vége, úgy zeneileg, mint a sztoriban erős befejezés, örül az ember szíve az utolsó tapsnak.

Az El chino bár megihlette a játékfilmeseket is, el is készült a hasonló nevű mozi, én kicsit bárgyunak éreztem ugyan - deres halántékú dokufilmes és fiatal tévés riporternő a kezdeti ellenérzések után csendben-összeért-a-vállunk hangulatú összmunkában feldolgozzák a kocsma sztoriját -, de ez egy vélemény, a számtalan lehetséges közül, lehet, a tied más, ráadásul ebben is van sok tangó, úgyhogy, ha gondolod, íme ez is: