Ha a jó film az, ami elgondolkodtat, akkor a Paulina jó film. Egy hete láttam, azóta tipródom a megfejtésen: tisztelni, sajnálni vagy jól seggbe rúgni kellene inkább a főhőst. Kezdetben a harmadik megoldás volt a kedvemre való.

Aztán rájöttem, hogy alighanem csak a neuronjaimat pazarlom a sok gondolkodással: a rendező egy troll. Nem megfejtést ad, hanem provokál. Ebben az esetben kb mint én, amikor azt mondom a világról, amit valamennyire ismerek, hogy az állatkínzóknál csak az állatvédők nagyobb seggfejek. A filmből megtudhatjuk, hogy ez az embervédőkről is elmondható. Paulina (2015, Santiago Mitre).

Biztos akad a komfortzónájához ragaszkodó, de ezért a ragaszkodásért kicsit piruló, ezért kongnitív disszonáns visszacsatolásokat kereső néző, aki már azon fennakad, hogy egy reményteli jövő előtt álló fiatal ügyvéd (Dolores Fonzi) miért dob el kapát-kaszát, ebben az esetben: városi polgári jólétet, s csap fel önkéntes falusi tanítónak az ország legnyomorultabb régiójában. Szerintem viszont teljesen rendben lévő döntés, nem csak, hogy dícséretes, de kifejezetten vonzó ötlet.

Az is oké, hogy nem futamodik meg az első kihívásokat észlelve: szembesülve penetráns, érdektelen, tudatlan tanítványaival. De innen tovább sajnos nem tudom követni. Hogy amikor megerőszakolja egy kamaszbanda, köztük pár tanítványa, utána miért nem hajlandó azonosítani az elkövetőket a rendőrségen, illetve, amikor kiderül, hogy terhes maradt, miért dönt úgy, hogy megtartja a gyereket.

A teljes film megnézhető itt. Előzetes pedig (videó alatt poszt folytat!):

Megválaszolja ő persze az örjöngő apjának:

"Ha szegények is érintve vannak, a zsaruk bűnöst keresnek, nem az igazságot"

- ah de szépen hangzik, ráadásul igaz is, különösen ahogyan első körben kihallgatják Paulinát, a legklasszikusabb áldozathibáztató kérdésekkel, látszik, hogy mennyire huszadrangú szempontja a hatóságnak az úgynevezett Igazság.

Csakhogy a banda, amelyiknek a tagjai így szépen megússzák a felelősségrevonást, nyilván nem állnak meg félúton. Vajon hogyan fér bele a fejlett igazságkeresésbe további X darab megerőszakolt nő? - ötletem sincsen.

Persze hogy nem felelős a miniszoknyás, éjjel sétáló nő az őt ért erőszakért (btw Paulina farmer+pulcsiban kismotorozott), egyetlen áldozat sem felelős - alap. De mennyire készült fel, mennyi hely- és emberismeretre tett szert az, aki félanalfabéta fiatal felnőtteknek, ha már valamit, akkor nem betűvetést és százalékszámítást, hanem politikai ismereteket tanít - mint Paulina, miközben nyilván van a kurzusnak ötletgazdája, rájöttem végre kit kellene seggberúgni: őt -, olyan kérdésekkel, hogy tudják-e, mi az országjuk államformája? Nem, sajnos, mert hogy azt sem tudják, mi az az államforma.

Aki az alkotmányos jogokról papol azoknak, akiknek például elemi higiéniás ismeretekre volna, ha nem is inkább, de mindenképpen: előbb szükségük, az nem hogy kívülálló marad, ez az ő baja, de nem is segíteni akar igazából, hanem megkönnyíteni a burzsoá lelkiismeretét. (NEM, nem mondom, nem sugallom, de még csak nem is gondolom, hogy a jó családból való ostoba, hipokrita kékharisnyákat ér megerőszakolni. Csak azt mondom, hogy ha segíteni akarok valakin, ismerjem meg előbb, tudjam ki, miben lehetek a segítségére, ha elmegyek, hogy köztük éljek, alkalmazkodjam, tiszteljem meg ezzel, lehet, akkor sem kapok tiszteletet cserébe, de nagyobb rá az esély.)

Mitre az, aki társadalmi/igazságszolgáltatási sztorit csinált az alapvetően férfi-nő-bűn-megbocsájtás történetből: a film az 1960-ban készült La Patota mozi remake-je, az eredetiben még az előbb sorolt dilemmák/értékek voltak hansúlyosak. Nem mintha nem lehetne a Paulinát nézve is elgondolkodni, hogy vajon mennyire csak a nyers erőszak brutalitása nyomaszthatja a főhős viszonyát a férfiakkal. Mennyire hat rá - és késztette például a költözésre - az apa, a sikeres bíró figurája (Oscar Martínez) - szerintem egyébként jóval kevésbé, mint a lány párjáé. Akit pedig, ellentétben az apával, nem kezdtek ki - nem is igazán említik - a filmelőzetesek/kritikák, amelyek szerint az apa ultrakonzi, érzéketlen sat. tuskó. Ezzel szemben az van, hogy a bíró valóban lebeszélné ugyan a lányát a karrierváltásról, de az érvei megfontolásra érdemesek, és miután nem járt sikerrel, támogatja, mellette áll a tragédia után is, csak azt viseli nehezen, és bíróként ez nem is vethető a szemére, hogy Paulina átveri az igazságszolgáltatást, miszerint nem ismeri fel a támadóját. (Más részről bíróként nem esik nehezére némi hivatali visszaélés annak érdekében, hogy a rendőrök begyűjtsék és khm... sajátos módszerekkel vallomásra bírják a nehézfiúkat, ami randa egy dolog egy bírótól, viszont egy apának nem biztos, hogy fölróható.)

Paulina pasija ellenben eléggé furcsa szerzet. Tök természetes neki, hogy a lány apjához rohangáljon, amikor szeretné, ha Paulina visszaköltözne, mintha nem egy közel harmincas önálló lényről lenne szó. Így talán érthetőbb a lány önállósodási vágya, a mindent felrúgás is. És helyes feminista válasz Paulina története arra is, hogy az én testem, az én döntésem nem feltétlenül jelenti kizárólag az abortusz jogát, ellenkezőleg: adott esetben jelentheti azt is, hogy a nő szülhet akkor is, ha senki más nem szülne a helyében.

Nem mintha a rendező különösebben törekedne arra, hogy sztorijaiban kikezdhetetlen legyen az események logikai lánca. Megválaszolatlan kérdéseket hagyott maga után a remek La cordillera is, most már csak azért is megnézem a harmadik "nagy" Mitre-filmet az El estudiante-t, főképp mert még nem láttam, pedig szeretném, de azért is, hogy be tudjak számolni róla: tényleg troll-e a rendező vagy csak én vagyok érzéketlen a gondolkodnivalók iránt.