Rendben, hogy nem hiszünk el mindent, amit az internetek írnak, de ezt a sztorit nem bírom nem megosztani: a gazdasági válságban játszódó, erős fekete humorral bemutató film rendezője, miután többször is majdnem csődbe ment a produkció, hónapokra faképnél hagyta a stábot a forgatás idején, hogy inkább éti csigákat tenyésszen a lakásán. És az ötletet bele is szőtte a történetbe: az egyik mellékszereplő ugyanis éppen ezzel - csiganeveléssel - üti el a kuncsaftra hiába várás üres óráit a Good Life, úgyis mint jóélet, azaz buena vida futárszolgálatnál. Buena Vida Delivery (2004, Leonardo di Cesare).
Persze maga a forrás is kételkedik a csigás anekdota hitelességében, de hát ő is elmeséli, ahogyan azt is, hogy állítólag a bemutató után jelentkezett egy feldúlt néző, számonkérve, hogyan készülhetett forgatókönyv az engedélye nélkül az ő életéből.
Na ez már tuti kamu, a sztori ugyanis az abszurd abszurdja. Hernán (Ignacio Toselli), a motoros futár igazi jófiú. Miután családja: bátyja, sógornője és a gyerek Spanyolországba emigrálnak, egyedül marad a rosszul fűtött családi házban. Szerelmes a benzinkutaslányba, Patóba (Mariana Anghileri), de nem meri bevallani neki, közeledési alibigyanánt inkább úgy tesz, mint aki társbérlőt keres. Bejön a számítása, rövid együttlakás, és már össze is jönnek. Minden rózsaszín - egészen addig, amíg fel nem bukkan Pato családja. Fokozatosan derül csak ki, hogy nem egy egyéjszakás, rajtaütésszerű rokonlátogatásról van szó: nincs hová menniük, földönfutók. A szétesett benyomást keltő, mégis zsarnoki papa (Oscar Nuñez, a Nueve reinas vén profi okirathamisítója), anyuka, aki hülyére tetteti magát, de szintén kemény eset, illetve egy kislány, akit kezdetben Pato kishugának gondolunk, de kiderül: a lánya.
A família berendezkedik, egyre beljebb, Hernán pedig lassan kiszorul a saját otthonából, ahol az öreg fater churros- (azaz hízottkukac-alakú spanyol fánk, képünkön, ha még nem találkoztál volna vele, de inkább találkozz, mert finom, fotó: Pixabay/Darija Jakovljeva) -készítő műhelyt tervez berendezni, sőt, be is rendez, amway-ügynökségszerű továbbképzéseket tart még nála is lepukkantabb szerencsétleneknek az erős lelkesedésből történő meggazdagodásról. Nem kevés hazafias falvédőszöveggel. Így élnek nappal. Éjjel pedig a szovjet filmekből megismert társbérletekre emlékeztető, függönnyel leválasztott mini-életterekben. Hernán kétségbeesik, miközben Pato a benzinkút egyik jobbmódú - mármint őnáluk jobbmódú, de messze nem Forbes-listás - kuncsaftjával vígasztatatja magát ... és ez még mindig nem spoiler, akad még fordulat szép számmal, amit elhallgattam, nyugodtság.
A rendezőt a szélső-PC hívei fasiztázták, mondván, brutális képet fest a legelesettebb társadalmi rétegekről. Illő tisztelettel vagyok (majdnem) mindenféle vélekedések felé, de ez csacsiság. Értik a viccet, de nem szeretik. Eltagadni a gondot, szépre restusálni a csúfságot nem hogy nem megoldás, de csak további bajokhoz vezet, ebben egészen biztos vagyok.
Szerettem, mutogattam is itt a blogon Juan José Campanella hasonló témájú, ám totál ellenkező megközelítésű, idealizált, büszke-tisztes csóró hősöket bemutató filmjeit, főképp a Luna de Avallaneda illik ide, remek mesék. De a helyzet az, hogy szegénynek lenni szar ügy, és nem csak azért, mert nem kokainozhatsz feszt Ibizán, hanem mert nagy a kockázat, hogy a létharc, ha csak nem vagy extrém római jellem - Hernán, szegény valami olyasmi, de ezzel eléggé egyedül marad, és nem kicsit viktimológiai esetté is válik -, demoralizál, lumpenné, önzővé tesz, különös módon éppen olyan farkastörvényeket igazol, mint amivel a leggazdagabb kiváltságosok igyekeznek kikönyökölni maguknak a betevő Dom Perignont. Volt már erre is példa a blogon: a Darse cuenta balesetes főhősének rokonsága. Az azonban dráma volt, a Buena Vida Delivery ellenben feketehumorral tálalt szatíra, afféle görbe tükör, kéretik röhögni és nem duzzogni, minden hasonlóság a véletlen műve.