Nataliának nincs szerencséje a pasikkal. Az exe, gyermeke apja rablógyilkosságért ült, frissen szabadult, a jelenlegi élettársa pedig állástalan, eladósodott szerencsejátékfüggő. Innen szép nyerni.
Hát nyerni történetesen nem nyer nyilván, de legalább nem is veszít, igaz, mit is veszíthetne, bár nem is ő az igazi főszereplő, hanem az ex. A nem kicsit Bruce Willis-es karakterű Oso (Julio Chávez). A film sokat markol, de sokat is fog, társadalmi dráma a válságba süppedt országról, arról, milyen kilátásai vannak a beilleszkedésre egy frissen szabadult elítéltnek, családi dráma arról, milyen lehet találkozni a kiskamasz lányoddal, akit totyogó babaként láttál utoljára, avagy "csak" egy feketemozi némi akciójelenetekkel. El oso rojo (Israel Adrián Caetano, 2002).
Nem az első film, amikor erőt kell vennem magamon, hogy semmiképpen ne rokonszenvezzek olyanokkal, akik öltek, így voltam például a Plata quemada fiúkáival - hasonlít a két sztori abban is, ahogy bemutatja a bűn másik - szándékosan nem mondom, hogy "szép" - oldalát. Hogy azok, akiknek ez a közegük, éppúgy képesek szeretni és kötődni, mint a kevésbé bűnös többség. A Plata quemada rablógyilkos párosa egymást szereti, Oso a családját, az asszonyt, aki elhagyta, amíg kaptárban volt, és a kislányát, Aliciát.
Mitől is (lehetne akár) rokonszenves (is) Oso, azaz a Medve? Nem a Fontos Társadalomkritikai Üzenet miatt, engem legalábbis mérsékelten hat meg, hogy szegény sitteseknek milyen nehéz visszaszokniuk a kinti rutinba. Biztosan az, de Oso sem a munkaügyi központban kezdte első szabad napját, hanem egykori bandavezérénél/orgazdájánál, Turcónál. Van viszont egy kép, ami megingat mégis a cinizmusban: tényleg nem könnyű a szabadult rab stigmája. Aliciát viszi vurstliba Oso, a kislány a körhintáról nézi végig, ahogy apját a kerítéshez lökik az igazoltató közegek.
"- Visszamész a börtönbe?
- Nem.
- Soha többé?
- Soha - ez azért kemény beszélgetés lehet egy kilencévessel."
Tetszik viszont, ahogy megbocsájtotta a csajának az elhagyást - a film egyik fontos jelenete, amikor, még sittesként, a beszélőn észrevette, hogy Natalia nem hordja már a jeggyűrűt, na akkor volt némi hiszti és csapkodás, de azóta: -, semmi dráma, inkább tétován udvarlásos helyzetek. Tényleg megejtő egy százkilós, körbevarrt izomkolosszustól.
Többedjére ámulok, honnan szerezni ennyire remek gyerekszínészeket, először a Kamchatka Harry-je késztetett kalaplengetésre, most pedig Alicia (a filbemutatókor kilenc éves Agostina Lage). Ok, nyilván a színészet = tehetség kérdése, de ha ennyire az, vajon mit tanítanak a főiskolákon? - nem mondom, hogy semmit, de tényleg nem tudom, mit, bár nyilván vannak Bevezetés a bevezetésbe című hatszázoldalas tankönyveik.
Oso, az argentin Bruce Willis, vagy talán Charles Bronson, de mégis inkább Willis, az öntörvényű, öntörvényeit azonban szigorúan betartó Medve szerepére szintén remek választás Julio Chávez. Ami azonban nem mondható el maradéktalanul Nataliáról. A légiesen finom jelenség Soledad Villamil, emlékezzünk, Ricardo Darín állandó csaja az El mismo amor, la misma lluvia-ban és az El secreto de sus ojos-ban, aki még kiszeltündés szemöldökformációval is sokkal inkább tűnik balerinának, esetleg középosztálybeli, finom úrilánynak, mint suksükölő proletárasszonynak egy külvárosi munkásnegyed földutas utcájából, évismétlésre buktatot gyerekkel, sittes ex-szel és lóversenyfüggő pasikával.
A lovizós Sergio (Luis Manchín) tényleg egy rakás szerencsétlenség. Oso szabadítja ki az adósságcsapdából, de hogy miképpen, azt nem részletezném, mert akkora spoiler lenne, hogy a fal adja a másikat. Nyilvánvaló persze, hogy hiába, hiszen a függés, már csak ilyen, de Oso teljesítette a maga szabta küldetését, úgyis, mint a család megmentése, még akkor is, ha egyáltalán nem lettek megmentve, legfeljebb nyertek egy kis haladékot.
