"Egyre jobban belekeveredtem ezeknek az eltévelyedett őrülteknek az életébe. Szerettem volna segíteni, hogy ezek a hajótöröttek biztos partot érjenek, de úgy tűnt, hogy éppen az ellenkező irányba tartanak, a nyílt tenger felé, és magukkal hurcolnak engem is" - Roberto (Lorenzo Quinteros)
Edward Hopper: House by the Railroad, 1925, kép innen: https://www.moma.org/collection/works/78330
Amikor az egész film festmények sorozata, nem mint az ős-filmek a villámgyorsan pörgetett rajzocskákkal, hanem valóban festmények, akkor csak egy ideig bajlódom azzal, hogy onnan válasszak illusztrációt a poszthoz, csakhogy egyik szebb, mint a másik, a következő még fontos is. Elengedem inkább. És választok attól a festőtől, akiről a rendező maga nyilatkozta, hogy inspirálta a mozijában. (Ismeretlenül is hálásan köszönöm ezt és a többi értékes háttérinfót Fernando Valerio Holguínnak, aki tanulmányt írt a filmről és nyilvánossá is tette, a tudomány és a művészet is szabad kellene, hogy legyen, pontosan így.)
Zöldmajom legyek, ha nem konkrétan ez a kép (is) adott ihletet a filmhez. Aminek legfontosabb színtere egy vasút mellé épült magányos ház. Últimas imágenes del naufragio (1989, Eliseo Subiela)
Subieláról már tudjuk, hogy kb olyan nézni a filmjeit, mint egy LSD tripet. Elsőre a könnyebben befogadható No mires para abajo-t posztoltam, oké, kicsit hajhászva is a népszerűséget: a huszonvége-korú szextanárnő despacito tantraszexel tizenéves szeretőjével - nem hinném, hogy bárki elutasítaná a (részletesen!) feldolgozott témát. Ez a film a level2. Itt is falhoz csap az összművészeti kavalkád, hogy a mozi nem csak film, hanem festmény, vö. Hopper, zene (a filmzenét Pedro Aznar szerezte, aki itt pl. Pat Matheny-vel nyomja) és költészet elegye. Nagyon erős élmény.
Szerintem a magyar nézőnek még nagyobbat üt. A sztori ugyanis, pontosabban annak melankólikus hangulata inkább, nagyjából mindenkinek meg kell legyen, még arcosan okoskodó tinédzserkorából, abbó az időből, amikor először próbálkozott szépirodalommal - és azóta is, ahányszor újra- és újraolvasta az Utas és holdvilágot.
Estelita (Noemí Frenkel) családja = Ulpiusok. Mindenki izgalmas karakter, miközben terhelt kicsit, amennyiben három bátyja közül az egyik egy jóképű és megnyerő gátlástalan bűnöző (vagyon ellen megy, semmi gyilok, ilyesmi), a másik azon dolgozik, hogy szavakat felejtsen el, amelyekre már nem lesz szüksége, hogy helyet csináljon a fontos új dolgoknak - "ha kifogysz a szavakból, egy napon el fogsz némulni." "Azon a napon már nem lesz szükségem a beszédre", ennyi -, a harmadik pedig el akar szökni közös, vasútmenti életükből, ezért a tetőteraszon épít repülőt, ami azonban hosszú évek óta nem akar elkészülni. Ez a testvér olykor kísérletet tesz arra, hogy megmérgezze az anyjukat, aki szintén velük lakik, és aki tud is erről, de minden érzését lefoglalja az emlékezés a férjére, aki már évtizedekkel ezelőtt lelépett a családtól. Alap, hogy a buszon, ami a városból tart a vasútmenti ház felé halottak, a terhelt rokonság távolabbi ősei utaznak egészen a temető megállóig.
Maga Estela pedig abból él, hogy eljátsza, metró elé vetné magát, s várja a megmentőjét, aki talán elviszi vacsorázni.
Ahogyan nála jóval idősebb Roberto, a wannabe író/biztosítási ügynök is tette. És, ahogy az Utas és holdvilág Mihályát Ulpiusék, őt is beszippantja a fura család atmoszférája. Könyvet akar írni róluk, amivel csak nem halad, viszont minden mást elhanyagol, az eleve romos házasságát, a nyomasztóan nyárspolgári munkahelyét, de hogy hová fut ki utazása a vonzóan bizarr közegbe, nem spoilerezem most el. Csak annyit, hogy a film vége jó, amennyiben jó = nincs tragikus kifejlet, ellenkezőleg. Ami nem feltétlenül következik a két órán át tartó melankóliából, de nem is zárja ki azt.
Íme a teljes film, angol felírattal:
Update 2018.06.03. a kedves Youtube ezt is törölte, remek. A film itt elérhető ingyen, de regisztrálni kell, ennél kevesebb megbízható forrás van, ez az Argentin Filmintézet archívuma, ne félj klikkelni.