A film, ami után némán dülöngélsz egy darabig, keresgéled a stáblista alatt hallott zenét (Palabras para Julia, Liliana Herrero előadásában), amitől, ha lehet, még alaposabban befordulsz. 

Pedig mi történt? A mozi, ahogyan az argentin mozik egy tekintélyes része, a legutóbbi katonai diktatúráról (1976-1983) szól, de nem ölnek, nem kínoznak meg senkit a képernyőn. Az erőszakot, a bekövetkező halálokat csak _tudni_lehet, a feszültség mégis végig erősebben szorítja a néző gyomrát, mint a legvéresebb krimi közben.

A kisiskolás Harry (a fantasztikus Matías del Pozo) szemével látjuk a család bujkálását, a rezsimnek ellenálló, és ezért a hatóságok által keresett szülők erőfeletti kűzdelmét a látszat - normális családi élet - fenntartására, s miután ez kilátástalannak bizonyul: gyerekeik, két kisfiúk, Harry és öccse megmentésére.

Kamchatka (2002, rendezte: Marcelo Piñeyro) nemcsak az argentin mozik közül a kedvencem, de azt gondolom, hogy - leszámítva minden filmek ősanyját, Kertész Mihály Casablancáját - nem láttam jobb filmet még soha.

Az argentin mozi blogot ilyennek tervezem: ízlésterroristának, ha tetszik. Minden fimművészeti képzettség nélkül, önkényesen válogatott kedvencek ismertetése. Nem tetszelgek azzal, hogy értenék ahhoz, amiről írok, ellenkezőleg. Csak szeretem. Ezért lesz ez a blog tiszteletadás és köszönet a művészeknek - hiszen mindegyik filmtől több lettem, márpedig valami ilyesmi a művészet célja -, és reményeim szerint kedvcsinálás a nézőknek.

Kedvcsinálás, mert sajnálatos módon Kelet-Európában kevésbé köztudott, még a filmínyencek között sem alap, hogy Latin-Amerika mekkorát gurít éppen a filmmvészetben - a Kamchatkát például Oscarra jelölték a legjobb nemangolnyelvű film kategóriájában (fogalmam sincs, mi nyerte végül, de kb újraszámlálást).

Nekem miért az argentin mozi lett a kedvencem? Mondhatnám, fogalmam sincsen, a Youtube ajánlói hozták egyiket a másik után, miközben eredetileg nyelvgyakorlásnak kerestem _bármilyen_spanyol nyelvű mozit. De nem egészen van így. Az argentin mozik témaválasztása (például a diktatúra, ami még a szerelmes filmekben is visszaköszön olykor, de akár a bevándorlás/kivándorlás, a gazdaság válságok túlélési stratégiái sat) nem idegen nekünk sem sajnos, hangulata: pikareszk-szerű, hosszú utazások, nagy hallgatások, zseniális képek, máskor pedig éppen ellenkezőleg: vaskos, vidám hangoskodások, mindez nagyon is komfortos a Ká-európai nézőnek. Mintha Nyikita Mihalkovot, Emir Kusturicát, máskor Mészáros Mártát néznék.

Itt ragadtam. A lassan és méltán világsztárrá váló Ricardo Darínnál például - ő a Kamchatkában Harry apja egyébként. Még sok, sok filmjét tervezem ismertetni, krimit, abszurdot, romantikust és komédiát, nem nagyon tudott tévedni (de akkor nagyot, lásd, vagyis inkább ne az 2014-es Deliriumot). És ígérek totálisan lila művészfilmeket is, a nemrég elhunyt Eliseo Subiela mozijait például - egészen remek némelyik, biztos, hogy Bódy Gábor országában lesz majd, aki értékeli.

Miért Kamchatka? - országelfoglalós társasjátékot játszik a menekülő család, Kamcsatka félsziget is a meghódítandó ismeretlen. Harry egyébként is álomvilágban él: Houdini bűvész rajongója, mintha így próbálna meg ragaszkodni a gyerekkorához, a gyerekes dolgokhoz - miközben vidéken bujkálnak, rettegnek az igazoltatásoktól, az autók reflektoraitól, olykor az utcákon kell céltalanul lézengeniük, mert nem biztonságos hazamenniük, máskor pedig nem mozdulhatnak ki otthonról. A nyomasztó hangulatot időről időről oldja, s teszi elviselhetővé a szeretet - szinte érezni, ahogy a család _szereti_egymást, a szülők (Darín és a megrázóan szépséges jelenség Cecilia Roth) szerelmét és harcostársi bizalmát, a gyerekekét, nagyszülőkét.

Ez a bátran irigyelhető szeretet az, ami miatt nem merülhet fel a filmet megnézve a puszta szinopszis alapján azért adódó kérdés: vajon felelősségteljes dolog-e kisgyerekes szülőknek ellenállóskodni? Nem a család nyugalma és biztonsága kellene legyen az első? Nos, természetesen az az első. De a kamchatkabeli Apa és Anya azt is tudják, hogy nem a déli főzelék és a téli sapkasál az egyetlen, amire egy gyereknek szüksége van a szüleitől, ezért nem bújnak a "nekem családom van" alibije mögé kollaborálni. Végtelenül boldog lehet az, akinek a szülei a példaképei is lehetnek - márpedig ők azok.

Hiába maradt volna még, ha van választása, szívesen kisfiú, Harry fölnő a film végére, de hogy pontosan miért és mikor, nem spoilerezném el, csodaszép film, kérlek, nézzed meg, kedves Olvasó.

És ha megnézted, esetleg gondolkodj el azon is, hogy a diktatúrák nem mindig támadnak puccsal. Amikor igen, akkor létezik határ a normális élet és a pokol között. Máskor viszont fokozatosan mérgezi meg a társadalmat, napról napra, kis lépésekkel, akár évek alatt jutni el Kamcsatkába. Márpedig ha a borzalom ilyen sok helyén a világnak ilyen sokszor megtörténhet, akkor sajnos megtörténhet újra és újra bárhol, ha nem vigyázunk. Mi mind.