Ismersz kóros hazudozót, valóban kórosat, nem olyat, akit a mindennapokban kórosnak mondunk, de közben csak hazudik, mint bárki, ahogy mi is olykor, hogy mentsük az írhánkat vagy elnyerjünk/elérjünk valamit, amit nem tudunk másképpen, legfeljebb ő gyakrabban és durvább módon teszi? Olyan kórra gondolok, ami - szerintem, bár nem vagyok orvos - valóban az: betegség, valami érzelmi és/vagy mentális nyavalya, ami folyamatos élethazugságra kényszeríti a beteget, akkor is ha  nincs sarokba szorítva, és nem is nyer semmit a hamis beszéddel (nem ügyvéd, nem politikus tehát, legalábbis nem jellemző). Őket, ellentétben a köznapi hazugokkal, nem zavarja a lebukás sem, arcizmuk sem rándul, mintha sosem mondták volna, amit, porcelánmalac arccal kezdenek a következő sztoriba, ami lehetőleg vadabb, mint az előző volt.

Profik. Akkorákat hazudnak, hogy hiszed, ez csak igaz lehet, ekkora hazugság nincsen is. Mindenki hisz nekik egy darabig, mivel ők is hisznek maguknak (azt hiszem). Sokan sokáig, páran pedig az idők végezetéig. Mert könnyebb azt hinni, hogy kicsit füllentős a szentem, mint szembesülni azzal, hogy beteg, segítségre szorul. 

Nekem kettő ilyen is kijutott, mindkettő közel állt hozzám. Ezért gondolom, hogy értem az elsőfilmes Pablo Bucca elsőfilmjét, bármennyire abszurd is. S ha esetleg mégsem, az biztos: ezért volt rám nagy hatással. Una mujer sucede (2012).

Ismeretlen nő ravatalánál virraszt a falusi önkormányzat dolgozója. Kisvártatva egymás után két férfi is felbukkan. A semmiből, a semmi közepén, az Isten háta mögött. Santos (Eduardo Blanco, akit milyen jó látni nem az ügyeletes balfasznak végre, juhuhu) a vihar elől keres menedéket, Fernández, az író (Alejandro Awada) pedig csak úgy megjelenik.

Feketehumorizálnak is, de hamarosan kiderül, mindhármuknak volt kalandja az asszonnyal. Csak épppen mind más néven, más személyiségként ismerték. Fernández Laurára, a kékharisnya újságíróra emlékezik, Santos Sofíra, a ribancosan dögös MILF-re, az önkormányzati ember pedig a riadt, szürke, szemüveges semmikülönös-szürkekisegér asszonykára, Rositára, akit a buszjáraton ismert meg, amit ő vezetett.

A filmet az argentin filmintézet archívumában néztem meg, érdemes regisztrálni tényleg. Előzetes pedig:

Mindhárom pasi elmondja a sztoriját: Laura/Sofí/Rosita felbukkan az életükben, Laura érthető alibivel: interjút kér az írótól, a másik két (?) nő stresszes élethelyzetben keres menedéket, még betegséget is eljátszanak, Rosita meg is vakul (vagy nem, ugye), de ami biztos: egyszer csak eltűnnek, úgy, ahogyan érkeztek. Sosem látni őket többé.

Egészen eddig a különös estéig a ravatalozóban. A hivatali szaki szerint a nő az utcán esett össze, nem idevalósi, így lett az polgármesteri hivatal Jane Doe-ja/N.N.-je.

Hajnalra az eső elál, Santos és Fernández kikíséri társukat a szomszédos ligetbe, ahová Rosita ásott el valami emléket. Mire visszatérnek a ravatalozóba, a koporsónak hűlt helyét találják. Kérdezik a takarítót, hová lett. 

(Megfejtés: - vigyázz, spoiler!!! - nem volt itt koporsó már mióta, ez a nő válasza. A pasik csak immel-ámmal, alibiből értetlenkednek. Megfordulnak, mennek tovább a dolgukra. Valamerre.)

Nem tudni, a Jane Doe hazudott-e egész életében, mindenkinek, akivel csak  találkozott, vagy a három férfi egymásnak, esetleg saját maguknak. Akkor éltek-e a szerelem illúziójában, amikor a nővel voltak, aki átverte őket vagy minden illúzió: fantáziálnak az ismeretlen asszonyról, hihető, kompakt kis mesét szőve hozzá.

Pontosan ez az, amit lehet tudni az élethazugságokról. Többet nem is szükséges.