argentin mozi

Mit hoz a múlt? Todos lo saben

2019. február 07. - cruz del sur

todos.jpg

 

A film spanyol, a rendező iráni (a kétoszkáros Ashgar Farhadi), mégis itt a helye, naná, hogy Ricardo Darín miatt, meg mert a sztoribeli család fele argentin, de azért is, mert egyik kedves olvasóm erősen bíztatott. És mert én is régóta vadásztam a filmre, most sikerült (nem nekem, egy komának) levarázsolnia az internetekből. Todos lo saben (2018).

Mondhatnád kedves Olvasó, hogy minek töltögetek, miért nem megyek moziba, Magyarországon is adják elég nagy hájppal (Mindenki tudja) - nos, szolgálati közlemény: november óta nem lakom Magyarországon, persze, hogy ahol lakom, ott is nézhető, sőt, de sajnos nem az én környékemen, ez ugyanis egy tanya a Gibraltári-szorosban, a legközelebbi mozi 30 km, ennél a magyar falum is jobban állt filmszínházilag (nem). Viszont a lakhelyváltozás magyarázza esetleg, hogy kicsit bealudt a blog: az eredeti cél, a spanyol nyelv gyakorlása 0/24-ben pipa, ellentétben az internetbőséggel, ami pedig eléggé kellene a mozizáshoz. De igyekezem posztolgatni, van még mit, köszönöm a türelmet, a megértést és az érdeklődést - szolgálati közlemény vége.

Amúgy pedig jobb lett volna egy _igazi_ argentin filmmel visszatérni. A Todos lo saben nagy nemzetközi sztárparádéja - Farhadit és Darínt említettem, a két főszereplő pedig a hispán mozi, talán Antonio Banderas mellett és után, a nemzetközi jegypénztárak számára legkelendőbb áruja: a Penélope Cruz + Javier Bardem celebházaspár

Nos a film, ha nem is csalódás, kifejezett nézhető, de hát el vagyok kényeztetve, és Benneteket is igyekeztem elkényeztetni: jobbhoz vagyunk szokva, az van. Whodunit-játéknak lineáris, Tíz kicsi néger újrahasznosításnak sokkal jobb volt például a Los que aman, odian, sokkoló, rokonmészárló kriminek a Nieve negra, társadalomkritikának pedig szinte bármelyik, amit eddig néztünk, nem linkelgetnék, mert bezsibbad az ujjam. Ha fő üzenetnek azt vesszük le, hogy vidéken mindenki pletykás, veszélyes és álszent, akkor nézzük inkább újra az El ciudadano ilustrét.

Nevezzük minőségi szórakoztatásnak, de abból is volt sokkal minőségibb, hogy mást ne mondjak, az El secreto de sus ojos.

Adott egy csinos asszonyka, aki a húga esküvőjére látogat haza Argentínából, ahol él, a spanyol kisvárosba, ahol született. Nagykamasz lánya és kisfia elkíséri, a férje azonban inkább állásinterjúkra jár odahaza. (Vigyázat, fontos tartalmi elemeket is közlök mindjárt, akit ez rosszul érint, görgessen másfelé, köszönöm.) A lagzi közepén a lányát elrabolják, egyre nyilvánvalóbb, hogy közeli ismerős, esetleg rokon lehet az elkövető, egy ideig mindenki gyanakszik kb mindenkire, Darínra a leginkább, tán mert ő élien, de a film végén kiderül, hogy ki volt/kik voltak (nem Darín), a lányt elengedik, a váltságdíjat lenyúlják, mivel a zsarukat nem vonta be senki, alighanem jó üzlet volt, Penélope/Laura és családja visszatér Argentínába. De addig megtudjuk, hogy a lány apja nem a férje (Darín), hanem az exe, Paco (Bardem), meg hogy erről csak hiszik, hogy nem tudja az egész falu (város?). Ennyi.

Nagymenők filmjénél szerintem elég kínos, de 2 óta 12 perc után is maradt egy raklap elvarratlan szál. Így például:

  1.  vajon miért mászkál fel Irene, a nagylány feszt a templomtorony-órához, azon túl, hogy az óra szépen fotózható (idő? múlt? jajne),
  2. mi lesz az ő, kettejük Rómeo és Júlia sztorijával? - a kispasi Paco unokaöccse, Paco ugye azért nem szerethette hivatalosan is Laurát annak idején, mert egy háziszolga fia volt, és most sem rajong érte a pereputty,
  3. Paco idő közben megszedte magát, menő borász lett, részben azon a földön, amit Laura adott el neki, ez vajon mit üzen? Hogy utolsókból lesznek az elsők? Vagy lassan járj tovább érsz? Ötletem sincsen,
  4. vajon mi a jelentősége Darín karaktere extrém vallásosságának? Alighanem semmi, de akkor miért?
  5. miért nem szóltak a zsaruknak az elején? Ja, vágom, mert akkor nincs mozi, nincs vörös szőnyeg Cannes-ban.

Íme az előzetes magyar felirattal, megvan ám az egész is (spanyol nyelven), de majd csak akkor tudom föltölteni, ha értékelhető mennyiségű bájtokhoz jutok, addig kitartás, esetleg mozi, kedves Olvasó:

 

 

 

 

 

Enyhítő körülmény. Carancho

carancho_1.jpg

 

Hajlamos vagyok megsajnálni az ügyvédeket néha. Sok évet tanulnak, oké, utána vehetnek fényes, csatos cípőt és méretre szabott öltönyt, de a népszerűségi mutatójuk kb a parkolóellenőrök (hogy az milyen, lásd: Relatos salvajes) és a hullarablók indexével parallel. Nem, a hullarablós hasonlat nem túlzás: a film címe például egy gusztustalan dolgokkal táplálkozó madárka neve. Carancho (2010, Pablo Trapero).

A filmtörténet is tudja ezt, hogy mást ne mondjak, az Ördög ügyvédje (The Devil's Advocate), Al Pacinóval és Keanu Reeves-szel, vagy a nekem máig alapvető Philadelphia, 1993-ból, ahol Denzel Washington szépít ugyan a képen, de egyrészt van min, másrészt mégis csak ott hangzik el a legjobb jogász-simfelés evör:

- Ügyvédek ezrei összeláncolva a tenger fenekén, mi az?

- Jó kezdet.

A Carancho azonban leginkább klasszikus vígjáték, az 1966-os Sógorom, a zugügyvéd (The Fortune Cookie) véres és dark változata. Annyira dark/film noir, hogy gyakorlatilag sötétben, esetleg lámpafénynél játszódik, ha véletlenül nappal van, a szereplők gyorsan behúzzák a függönyt. Sosa, a carancho (Ricardo Darín) ugyanis még csak nem is a csatos cipős kategóriában versenyez: engedélyét bevonták, a kártérítési maffiának kénytelen dolgozni.

Igen, ilyen is van: kártérítési maffia. Évente nyolcezer halott és több tízezer baleseti sérült az argentin utakon - ez kitermelte a saját alvilágát. Helyszínelő és nyomozó zsaruk, komplett baleseti sebészetek, és persze felhajtó és meggyőző verőemberek dolgoznak az "alapítványként" működő jogászbünözőknek. Ráveszik a sértetteket és/vagy a hozzátartozókat a pereskedésre, a kártérítés zömét kitevő sikerdíj fejében. A gyakorlatban: elsőként, a konkurens hiénát beelőzve kell érkezni a baleseti helyszínre, tunkolni a kórházi folyosókon, ha pedig nem történt semmi, kreálni álsérüléseket.

Kemény világ ez, bár Trapero filmjei - amit eddig láttunk legalábbis, vö. Leonera és az Elefante blanco, a rendező csinált ugyanis vígjátékot is, arról majd legközelebb - általában remekek ugyan, de nem az élet csillámpónis oldalát mutatják be, ellenkezőleg: a Leonera a női börtönben, az Elefante blanco Buenos Aires felszámolás alatt álló nyomornegyedében játszódik.

Sosát szegényt többször is pépesre verik a majdnem 2 órás mozi alatt, de ez normál üzleti kockázat, azt hiszem, szerinte is. Igazán akkor durvul el a helyzet, amikor úgy dönt, hogy kiszáll. Kiszáll, mert elveszti egy kedves kuncsaftját, részben a saját hibájából - kicsit túltolták a biztosítási csalást -, és kiszáll, mert szerelmes lesz.

A Leonera és az Elefante blanco apropóján vádoltam azzal Traperót, hogy amilyen arcbavágóan realisztikus módon mutatja be az élet legsötétebb bugyrait, a bádogvárosokat, drogkartelleket, a börtönkörletek világát, olyan elnagyolt, már-már közhelyes a szerelmi történetszövés. Nos, visszakozom, ez a Caranchóra nem igaz. Sosa egy fiatal mentőorvossal jön össze - Luján doktornőt Trapero állandó női főszereplője (felesége és cégtársa), Martina Gusmán alakítja, aki már ránézésre sem tizenkettő=egytucat szépség, karaktere pedig úgyszintén nem mindennapi: nem része a maffiának, de tud róla, mégis képes tiszta maradni a mocsokban, a stresszt, a vért, a halálokat és a halálos fáradtságot azonban csak keményen drogozva viseli. A lábfején szúrja magát.

Nem árulkodom, hogy összejön-e nekik kiszállni a bűnből, aki a Leonerát látta, bízhat benne, hogy van remény, aki viszont az Elefante blancót is, az gyanakodhat, hogy sajnos nem biztos:

 

 

 

Minden krétai hazudik. Cenizas del paraíso

cenizas.jpg

 

Nem hittem volna, hogy valaha is tetszeni fog egy film, aminek az első fél percében lelőnek egy lovat. Azt mondjuk erősen remélem, hogy a valóságban ló is csak annyira halt meg, amennyire a két főszereplő, a megfélemlíthetetlen és megvesztegethetetlen bírót játszó Héctor Alterio és az ő kismenye, Leticia Brédice. Cenizas del paraíso (Marcelo Piñeyro, 1997). A kép innen, az eredeti a filmes hírességek sétányán látható Buenos Airesben.

A film pszichokrimi, a törvényszéki változatból, hasonló az Oscar-díjas Campanella-filmhez, a 2009-es El secreto de sus ojos-hoz, nekem be is jött legalább annyira, talán másoknak is, mert ha Oscart nem is, de a spanyol Goya-díjat és még pár kisebb ezt-azt azért besöpört. Családi dráma, szerelmi és maffiás-korrupciós is egyszerre,  minden szálat következetesen kifejtve.

Ráadásul két zseniális színész, a már említett Alterio és Sbaraglia elviszi a hátán az egész sztorit, a bűntényeket kinyomozó, szintén nagy kedvenc színésznőnek (Cecilia Roth), ezúttal peche van: bár ő teszi a dolgát profin, de a színtelen-szagtalan (kifejtetlen?) karakterben, ami neki jutott, kb ennyi van, és nem több. Alterio és Sbaraglia, apa és fia ellenben annyira remekelnek, hogy feledtetni tudják, hogy a többi főszereplő, nos nem hoz többet, mintha a falum művházában kasztingoltak volna.

Kik is a többiek? A Sbaraglia-karakter Pablo két öccse: az orvos Nicolás és Alejandro, a fotós, illetve Alejandro nője, Ana. Brédice, az argentinmozik egyik ügyeletes jócsaja, itt még aligfelnőtt, nagyon fiatal nő, kétségtelenül dekoratív jelenség, ezt párszor a maga természetességében is módunk van megszemlélni, mégis úgy érzem, hogy a rendező túlértékeli a művésznő esztétikai erényeit. Az nagyon is hihető, hogy a három fivér egyemberként szexelne vele, az viszont kevésbé, hogy a legsötétebb érzelmeket képes kiváltani akár belőlük vagy bárki másból (jó hír, hogy Piñeyro tud valamit a férfi-esztétikumról is: Sbaraglia, mondhatni - bár mintha ezt már jeleztem volna, ha máskor nem, a szintén Piñeyro-mozi Plata quemada ismertetőjében -,  figyelemre méltó jelenség, ráadásul, nagy szerencsénkre, tényleg remek művész). És ejtsünk szót a mellék-mellékszerepre kárhoztatott Rita Cortréséről, méghogy a színészetben a tálentum a fontos, jajnemár, Gobbi Hildás karakter, láttuk már pszichopata szakácsnőként (Relatos salvajes), most a bíróság folyosóját takarítja. 

A Makantasis-család felsőközéposztálybeli, a hagyományait őrző görög bevándorló família: Costa, a papa, ahogy mondtuk, szigorú bíró, felnőtt fiainak jó apja, Pablóval kollégák is: nagyfia szintén jogászember. A három fiú szerető, jó testvér - ebbe az idillbe zavar be Ana, aki a legfiatalabb Makantasis-fivér, Alejandro Első Nagy Szerelmeként költözik be a közös villába, és aki történetesen éppen annak a maffiavezérnek az egyszem, elkényeztetett lánya, aki ellen az öreg bíró folytat egyre veszélyesebb nyomozást. Alejandro fülig szerelmes Anába, akit viszont lenyűgöz az egész család, ahogy a házvezetőnő kérdésére rajongó mosollyal mondja: igen, hozzámegyek Alejandróhoz, meg a többiekhez is, a fiúkhoz, a papához, és magához is.

Nicolás-szal túl is lépik a távolról rajongás határait, sőt, Pablóra is hatással van a nő, de ő ellenáll, a tippen az, hogy ő, ügyvédként többet tud Ana apja, Francisco Muro viselt ügyeiről.

Muro olasz, Makantasisék görögök, az olaszok maffiáskodnak, a görögök pedig tányérokat csapkodnak szirtaki közben, hát ezen az etnokaptafán még lehetett volna dolgozni kicsit, csak szólok. A görögség ugyanakkor mégis csak jó háttér: a súlyos családi dráma voltaképpen egy XX. század végére optimalizált sorstragédia, erős, színpadias, mégis odaillő jelképekkel: egyebek mellett a már említett lóhalál vagy a hamu, amiből a film címe is született. És persze a tánc, ezúttal a görög körtánc, a szirtaki, úgyis mint dialógus nélküli történetmesélés és vallomás, amiről már észleltük, hogy mennyire fontos kelléke a Piñeyro-moziknak: a meleg bankrablók tangóznak (már linkeltem a Plata quemadát), az anarchista öreg valcerozik (szintén Altero a Caballos salvajes-ben, ahol úgyszintén Sbaraglia a partnere), Roth és Ricardo Darín, a diktatúra elől bujkáló házaspár swingszerű összebújása a Kamchatkában.

Ilyen előzmények után történik két tragédia: Costas bíró lezuhan a bíróság épületének tetőteraszáról, majd valaki 15 késszúrással meggyilkolja Anát. Teller/Roth bírónő feladata, hogy kibogozza a szálakat: a Costas bíróval véletlen baleset történt-e, öngyilkos lett esetleg, netán megölték, s ki végzett Ana Muróval, összefügg-e a két eset. A Makantasis-fiúk nem könnyítik meg a nyomozást: mindhárman, külön-külön, egymást védve, magányos elkövetőként magukra vállalják Ana meggyilkolását. 

A film ugrál múltban és jelenben, ugyanazokat az eseményeket ismerjük meg a három fiú, majd az áldozat nézőpontjából, de semmi fölösleges ismétlés vagy unalom, végig pörög a több mint 2 órás mozi, sőt, néztem volna tovább is simán - amennyiben a befejezés elnagyolt kicsit, mintha a rendező is megunta volna a kétszáz kilométeres filmszalagját vagy csak megálljt parancsolt a költségvetés. Ahogy a bírónő mondja: "bármi történjék is velük, az nem lesz az igazság".

A film pedig:

 

 

 

 

 

Akarsz róla beszélni? Hombre mirando al sudeste

hombre-mirando-al-sudeste-aka-man-facing-southeast-1986-1.jpg

 

"Ha valaki haldoklik, maguk hagyják, hadd haljon meg. Valaki segítséget kér, maguk elfordítják a tekintetüket. Vannak, akik éhesek, maguk viszont eltékozolják, amijük van. Aki szenved a szomorúságtól, azt bezárják, hogy ne kelljen ránézniük. Aki módszeresen alkalmazkodik ezekhez a körülményekhez, el tudja kerülni az áldozatokat, mintha nem is léteznének, jólöltözött lehet, adózik, misére jár, de ne nekem ne tagadja, hogy beteg. A maga valósága elborzasztó, doktor. Miért nem hagyják csak egyszer abba az álszentséget, és keresik az őrülteket ezen az oldalon?"

Tényleg? Miért nem? Hombre mirando al sudeste (Eliseo Subiela, 1986).

Tudjátok már, hogy eléggé kedvelem Subiela mozijait. De ez a film most sokkal kevésbé - öncélúan? vajon mi az az öncél? - lila, mint amiket eddig nézegettünk. Alig három évvel vagyunk a katonai diktatúra bukása után, az elmúlthétév az állampolgárai és sokminden egyéb mellett gyűlölte és üldözte a pszichoanalízis tudományát is - a diszciplína védelme is a film, a drogok és az elektrosokk világán túli lélekgyógyításé. Freud és Jézus nyomán, illetve az amerikai sci-fi író, Phillip K. Dick hatása alatt.

Freudot a hozzáértő kritikusok mondják, hogy merre keressük a sztoriban, kb a lényeg: az érzéki örömökből nem feltétlen következik a boldogság. Jézus és az elmegyógyintézetben ápolt Rantes (Hugo Soto) között kicsit sem nehéz megtalálni a párhuzamot. Már csak külsőre sem: az aszkétikusan vékony, intelligens, szép arcú fiatal férfi prófétai jelenség, egyes filmkockák az arcunkba is vágják a hasonlóságot: templomi orgonán játszik, karmesterként tömegeket vezényel, betegtársai apostol/tanítványokként követik, később a szadisztikus kórházi rendszer ágyhoz kötözi fehér gyolcsokkal - pont mint egy stáció festménye egy barokk templomban, akárcsak a pillanat, amikor Beatriz - Beatriz Dick, tisztelet az inspirációnak - etetni próbálja az ölében fekvő élettelen testet.

Rantes apoteózisa maga a cselekmény: állítja, másik civilizációból érkezett, tanulmányoznia kell az emberiséget, de nem marad kivülálló szemlélő, segít, méghozzá a rászorulókon, a saját ételét is megosztja, de apróbb csodatételekkel is képes trükközni - ez az a pont, amiért a néző sejtheti, hogy Rantes valóban több és más, mint a bolondokháza szokásos lakói, az pedig, hogy kimagasló intelligenciája ellenére nem szökik meg, hanem beteljesíti a végzetét, ismét csak krisztusi párhuzam.

 A sztori rövid: Rantes bizalmas viszonyba kerül kezelőorvosával (Lorenzo Quinteros), a fásult középkorú Denis doktorral, aki kedvezményeket jár ki neki, így a fiú voltaképpen elégedett életet él az elmekórházban. Egészen addig, amíg az intézmény vezetése tudmást nem szerez az esetről, s az igazgató ukázba nem adja a hagymányos brutális "kezelési módszerek" használatát az egyébként csak ímmel-ámmal tiltakozó Denis doktornak.

Az erős befejezést igyekezem nem elspoilerezni, de tartok tőle, hogy, ha másból nem is, de a krisztusi párhuzamból már kitaláltátok. A film akár szcientológus kurzusmű is lehetne, mégsem a pszichiátria-ellenes bizniszegyház kapta fel (szerencsére), hanem a hollywoodi filmipar látott benne fantáziát, sajnos azonban (vagy nem sajnos?) nem hivatalos remake készült, hanem szimplán elschmittelték a sztorit. Így készült a K-Pax című Kevin Spacey-mozi 2001-ben. Spacey "Rantes" volt, K-Pax pedig a bolygó neve, ahonnan érkezett.

Subiela egy ideig perelte a filmet készítő Universalt a sztori miatt. A hollywoodiak azzal védekeztek, hogy Gene Brewer 1995-ben megjelent kisregényét vitték filmre, végül Subiela sokallta a költségeket és hagyta a fenébe a procedúrát. Akik mindkét filmet látták, állítják: a párhuzam letagadhatatlan, ilyen véletlen nincs, az argentin változat ellenben fényévekkel különb minőség. Én csak azt láttam, és tényleg remeknek tartom, ha nem is a megszokott, elsősorban az érzékeinket gyönyörködtető, költői mese, ellenkezőleg, meglehetősen nyomasztó tartalom, konkrét: simán kinyírnánk a Megváltót ma is, mert idegen a Rendszertől, de lehet, megnézem a másikat is - Spacey-t bírom a House of Cards óta nagyon -, ti pedig itt tudjátok az eredetit:

 

 

 

 

Sűrített hely. Un lugar en el mundo

odeon_fotograma.jpg

Visszatérő karakter az argentin mozikban a ghandisan szelid öreg anarchistáké: bankot, máskor vonatot rabolnak jótékony célokra, esetleg random tüntetnek vagy csak filozófálgatnak, de nagy felfordulást nem okoznak a világért sem. 

Elméletem szerint azért nem, mert pont ennyi viselhető el, ennyi képes rokonszenvet kiváltani a nyugati világ (ide értve a nagyvárosaiban mindenképpen európaias Argentínát) mozirajongó ballib értelmiségéből: a kommunista, aki a légynek sem árt = bátran rokonszenvezhetek vele, nem kezdenek zuhanásba a részvényeim, nem törnek be a kirakatok és biztosan nem sztrájkol a vasút, pont, amikor utaznom kellene.

És akkor hopp, itt van Mario (Frederico Luppi), a világot látott, középosztálybeli tanárember, aki egészen keményben nyomja: a film második harmadában fölgyújta a falusi gyapjú-szövetkezet teljes raktárkészletét, hogy ne adják el áron alul a helyi oligarchának. Un lugar en el mundo (1992, Adolfo Aristarain).

Mario Madridban vészelte át a katonai diktatúrát, hogy azután Agrentínába igen, de a fővárosba a rossz emlékek okán inkább ne térjen vissza. Meghúzza magát egy Isten háta mögötti faluban, orvos feleségével (Cecilia Roth) és kamasz nagyfiával. Mario falusi tanító lesz, még reggeli zsömlét is süt a lóháton érkező parasztgyerekeknek, Ana, a felesége háziorvos, akinek küldetése a helyi népek oltása a nyavalyák ellen, ebben egy remek karakterű fiatal apáca segíti önkéntesként. Fiúk, Ernesto (Gastón Batyi) segíti a munkájukat, szabad idejében pedig lovas kocsiján versenyezget a falusi postavonattal.

Ebbe az idillbe toppan be Hans, a spanyol geológus (José Sacristán), aki a helyi zöldbárónak dolgozik - kezdetben azt hazudják, hogy olajat keresnek a zsírosgazda saját földjén, utóbb kiderül, sokkal inkább a kisebb gazdák földjeit vásárolnák fel üveggolyóért, hogy azután vmi multinak adják tovább, ami vízierőművet tervez, hoteleket és általában kurvanagy fejlődést. 

Hans, annak ellenére, hogy a főgonosznak dolgozik, bizalmas barátságba kerül Mario családjával, afféle igazi jóminőségű kapcsolat, miközben utalnak rá jelek például, hogy egy másik planétán, egy másik életben közelednének egymáshoz Anával, szóba sem kerül, hogy kijátszák ezt a kártyát, egyszerűen tisztességesek mind, jó nézni, hogy létezik ilyesmi. Ahogy jó nézni Mario egyre esélytelenebb próbálkozását az ellenállásra - ok, nem _mindig_ jó nézni, a család birkáinak a torkát elvágó, a házára horogkeresztet mázoló csürhe támadása inkább nyomasztó, ha nem is meglepő fordulat például -, arra, hogy rábeszélje a falusiakat, hogy ne kapituláljanak a pénzeszsákoknak, ne adják se a földjeiket, se dömpingáron a gyapjút - az elkerülhetetlen kudarc közelsége vezet a kétségbeesett raktárgyújtogatáshoz.

Ami a film egyik gyengéje is: hihetetlen, hogy nem bukik le, de nem is keresik a gyújtogatót. Maga a keret sem érthető igazán: kicsit sincsen elmagyarázva, hogy Ernesto húsz év után minek és miért épp akkor tér vissza a faluba (spoiler: az apja sírjánál szomorkodni). Azért viszont nagy köszönet az alkotóknak, hogy nem használták a kínálkozó giccsklisét: nem mutatták be, mi lett húsz év múlva Ernesto tiniszerelmével, akit akkor a lány eléggé bunkó csicska - a zölbárónak dolgozó - faterja választott le a fiúról randa erőszakkal. Jobb, hogy ezt meghagyták a fantáziánknak, a tippem egyébként nem a szélescsípőjű, ötgyerekes, félig írástudatlan tehenész asszonyság, sokkal inkább, hogy prosti valamelyik közeli négyszámjegyű út kamionparkolójában. #írjuktovábbamozit

Az Un lugar... hasonló témát boncolgat, mint a tíz évvel későbbi Lugares comunes, a szintén Aristarain-Luppi mozi: mihez kezd a faltól-falig könyvek között élő, (jó értelemben vett) magasértelmiség, amikor kénytelen szembesülni a könyvtároktól messzi világgal, mihez a balos gondolkodó, ha látja, a romantikán túli valóságban milyen brutális és egyszersmind milyen megalkuvó a proletariátus, amit pedig őneki hivatalból babusgatnia kellene. A később készült film irodalmi igényű szöveggel narrált filmes esszé, az Un lugar... azonban kőkemény western. Nekem bejön mindkettő, talán ez a második (időrendben első) jobban üt.

Mások is kedvelhették. Nagy meccs folyt ugyanis az Oscar-jelöléséért a nemangolnyelvű mozi kategóriában. Argentína azonban végül a már szintén posztot Subiela-alkotást, az El lado oscuro del corazónt küldte versenybe. Hogy jól tették-e, el lehet rajta vitatkozni. Tudjátok, drága Olvasók, hogy hatalmas Subiela-rajongó vagyok, az El lado... pedig különös kedvencem. De. Legyünk objektívek: az a film annyira elvontan lila, hogy a fal adja a másikat. Esélye sem volt (és ugye tényleg nem volt) elvinni a szobrocskát a művészetet csak bizonyos korlátok között elviselő Filmakadémiától.

Aristarain mindenesetre futott még egy kört: arra hivatkozva, hogy uruguayi felesége volt a jelmeztervező és besegített a forgatókönyvbe is, a montevideói filmes tótumfaktumok áldásával uruguayi színekben nevezték a mozit. Ráadásul sikerrel: az Un lugar... bekerült a végső körös jelöltek közé. Csakhogy a hollywoodi Filmakadémia - formálisan egy mexikói újságíró leleplező cikkéből - tudomást szerzett róla, hogy vitatottak a mozi jogai, s a filmet így kizárták a versenyből. Ez nem túl gyakori retorzió, összehasonlításképp itt egy magyar cikk a visszavont jelölésekről, ami azonban sajnos tuti, hogy nem teljes, hiszen egy példa egészen biztosan hiányzik belőle, történetesen éppen ez.

Más versenyeken tarolt az Un lugar.., ezek azonban mind a latin világ "belső" megmérettetései (Goya, Cóndor del Plata, Concha de Oro), a hispán közegen túli dicsőség sajnos elmaradt a kínos belháború miatt.

Mi azért megnézhetjük, például itt:

 

 

 

Színház az egész: tanulságok kezdő forradalmároknak. El dedo en la llaga

1324_pel_02des1.jpg

 

Két spanyol vándorszínész és egy középiskolai irodalomtanár forradalmat csinál egy alapvetően erősen rétegigényeknek szóló avantgarde színházi előadással. Nagyon helyesen teszik: öntudatot adnak az apátiába sűllyedt argentin kisvárosnak, megmutatják, hogy ér, sőt, nagyon is lehetséges szembe menni olyan hatalmasságokkal, mint a választásra készülő korrupt polgármester és az általa erőltetett baljós gigaberuházás, a tájidegen, a helyi üzletek letarolásával fenyegető ötcsillagos szálloda. El dedo en la llaga (1995, Alberto Lecchi)

Hahó, fiúk, erre is jöhetnétek.

Nyilván nem mindenki egyformán rebellis. A színészek közül például Eduardo (Karra Elejalde) inkább az, mint komája, Ángel (Juanjo Puigcorbé), akit néha mintha kínosan is értintene, hogy társa naponta háromszor megy neki kb a Téli Palotának. Eduardo régi cimborája, Tolosa (a mindig és ezúttal is nagyszerű Dario Grandinetti), bölcsészember, afféle fehérgalléros munkásvezér: a balos uruguayi írót, Eduardo Galeanót - Las venas abiertas de América Latina - idézve odabasz az imperalista agressziónak a diákjaival működtetett félkalóz rádióadón, és megtapsolja a színészeket, akik bolonddá teszik előadásukkal a helyi tenderarisztokrácia mulatságát. Ami történetesen tömegverekedéssé fajul - de Tolosa és Eduardo így legalább üdvözölheti egymást iksz év után. Rács mögött az őrizetben.

Persze hogy a kínos előzmények nyomán a végtelenül felcsúti polgármester minden követ megmozgat, hogy Eduardo és Ángel ne léphessenek fel többet a városban. Csakhogy ők éppen erre készülnek: Tolosa diákjaival hoznának össze egy előadást, rendbe is teszik hozzá a romos színházépületet, hogy azután beleálljanak a hadviselésbe nem csak a polgival, de még az eléggé karhatalmistaként viselkedő karhatalmistákkal is.

Elspoilerezem, mert nem megy másképp levonni a tanulságot: miután mindenhonnan kitiltják és mindenhol zaklatják őket, egy romos gyárudvaron, zártkörű rendezvény, úgyis mint születésnapi mulatság címen csak megtartják végül az előadást. Segítőik jellemfejlődése klasszikus színházakat idéz: a kisváros népe kezdetben zászlólengetve támogatta a polgármestert, Tolosa diákjait pedig csak ímmel-ámmal érdekelték a közügyek, majd fokozatosan, kezdetben aggódva, később egyre lelkesebben felsorakoztak mind a lázadó művészek mellett. Mígnem elegen lettek ahhoz, hogy ...

... hogy győzzenek? Na ezt pont nem tudjuk meg, a film csak annyiban szól a holnapról, hogy Ángel becsajozott, helyben maradna, Eduardo pedig egymaga folytatja a vándoréletet. De a csatát megnyerték, ami kezdetnek és példázatnak sem rossz.

Nehéz és fájdalmas átlépni a jól begyakorolt beszariság árnyékát? Persze, hogy az, alighanem a film címe is erre utal, az eredete bibliai, Szent Tamás apostol nem hitt Krisztus feltámadásában, meg kellett fogdoznia a sebeit, hogy tényleg ő tért-e vissza - a spanyol kifejezést az ujjal sebbe nyúlkálásról leginkább a magyar sebfeltépéssel rokon értelemben használják: fájdalmas dolgok említésekor.

Eduardo és Ángel darabja pedig (Mirando por la ventana) kicsit sem volt forradalmi: ablakon kibámuló pasik kommentálják, a kortárs standupokhoz, esetleg a középkori farce-ok vásári komédiásaihoz illő aktualizálással és rögtönzéssel, amit maguk körül észlelnek. Voltaképpen ezt simán lehet monológban is művelni, ha már Eduardo magára marad. Lecchit amúgy is a magányosság ábrázolójának ismertük meg nemrég az Una estrella y dos cafés bizarr szerelmi háromszögében.

Ez a film pedig itt nézhető meg:

 

 

 

 

 

Tíz kicsi, eléggé kanos néger az Orient expresszen. Los que aman, odian

losque.jpg

 

Mindenki ismert ilyen lányt. 15-35 éves, talán kicsit több, ha jóban van a biológiával vagy a plasztikai sebésszel. Alapvetően érző lelkű ribanc, gyakran kompenzál valami súlyosabb traumát. Szeretet- és figyeleméhes. Nem feltétlenül nimofán, a hódítás élteti, ha akarna - sokszor igenis szeretne -, sem képes leállni. Gyűlölöd, akár azét mert a versenytársad, akár azért, mert az áldozatává váltál. A krimik egyes számú kliséje, hogy valaki kimaxolja a gyűlöletet, és végez vele. Los que aman, odian (2017, Alejandro Maci).

Amíg nem tudtam, hogy amit nézek, az egy krimi, akkor is biztos voltam benne, hogy Mary (Luisana Lopilato) a vesztébe rohan. Eléggé sokáig drámanak tűnik a mozi: Enrique Hubermann, a középkorú orvos (Guillermo Francella) felejteni utazik egy eldugott hotelbe, ahol azonban az egyik vendég történetesen éppen a felejteni remélt asszony, aki viszont így remek alkalmat talál folytatni kíméletlen játékát, Enriquével is, vagy bárki mással: a sógorával éppúgy, mint akár egy alig kamasz kisfiúval, a háziak rokonával. Meg még azzal, aki szembe jön.

Mary különös halálával derül ki, hogy a mozi krimi, illetve több: celluloid emlékmű a Legnagyobb Bűnügyi Regényeknek. A film során lekerül a polcról - az egyik főhős olvassa, a másik a spanyol fordítója - A máltai sólyom is, amit a bűnügyi regények rajongói kb az etalonnak tartanak. A helyzet maga pedig: a világtól elzárt tengerparti hotel a negyvenes években, ami egy homokvihartól még elérhetetlenebbé és elhagyhatatlanabbá válik, összezárva egymással megannyi, elfojtottan gyűlölködő, felsőközéposztálybeli gyanúsítottat -  annyira klasszikusan Agatha Christie, hogy ennél jobban nem is lehetne. Az eredeti regény szerzőpárosa, csak úgy, mint a filmesek, magasra tették a mércét, de megugorták, a sztorival legalábbis: a krimik brit ősanyja elégedetten csettintene.

Magam is csak azért találtam ki a megfejtést a végefőcím előtt, mert annak idején, a nyomasztó iskolás kötelezők helyett (és persze jóval a Harry Potter-őrület előtt) végigolvastam az A.Ch.-összest. Amúgy kicsit sem magától értetődő. (Nem mondom el, ne félj tovább olvasni!)

A helyszínválasztás is alighanem a tisztelgés része: Ostende, úgyis mint argentin fürdőváros az Atlanti-óceán partján, Buenos Airestől kicsit délre, amit azonban már alapítói is a belgiumi Ostende ikerpárjának szántak. Belga, mint Hercule Poirot, Agatha Christie zseniális nyomozója.

A nevetséges bajusz és egyéb Poirot-s klisék eléggé visszaköszönnek Hubermann doktor outfitjében - csakhogy Poirot-t, leszámítva plátói kötődését Rossakoff grófnőhöz, nem szerelmes hódítóként ismerjük, sokkal inkább mint a bizarr külső ellenére pengeéles logikájú nyomozót. Hubermann doktor valóban segít a falusi sheriffnek megfejteni a rejtélyt, de azért alapvetően ő mégis Mary egyik, méghozzá koránt sem plátói szeretője. Ez így azonban nekem nagyjából elképzelhetetlen - a démoni szépség és a komikusra maszkírozott öreg piperkőc, nem mondom, hogy nem létezhet ilyen, de nehéz feldolgozni (miközben az égetően égszínkék szemű Francella a maszkmester szorgos munkája nélkül voltaképpen akár figyelemre méltó jelenség lehetne, el kell hinned kedves Olvasó, akkor is, ha eddig csak az El secreto de sus ojos-ban láttad őt alkoholproblémákkal kűzdő ügyészként).

A whodunit-játékot mindazonáltal szerintem abszolválod te is, föltéve, hogy rendesen készültél az Agatha Christie-összesből. A film pedig:

 

 

 

 

 

 

Lex pokol. Lugares comunes

1789.jpg

 

"A világosság ajándék és büntetés. Minden benne van a szóban: a fényesség Lucifertől ered, a lázadó angyaltól, a gonosz szellemtől. Csakhogy Lucifernek hívják az Esthajnalcsillagot is, a legfényesebbet, amelyik először bukkan fel az égen, és utoljára tűnik el. A fényesség Lucifertől ered, az ő neve a lux+ferre, a fényhozó, a fény birtoklója, fényt áraszt, lehetővé teszi a belső víziókat, a magunkba fordulást. A jó és a rossz, minden együtt. A megvilágosodás fájdalom, az egyetlen élvezet, amit nem lehet megismerni, az egyetlen dolog, ami távolról hasonlít az örömre (...)".

 

A legjobb értelemben vett legvallásosabb film, amit láttam, a Biblia-feldolgozások vagy Zefirelli-féle Szent Ferenc-giccsparádék a fasorban sincsenek. Egy kényszernyugalmazott, hajlíthatatlan jakobinus-baloldali irodalomtanár (Frederico Luppi) utolsó hónapjai a gazdsági válság idején. Lugares comunes (2002, Adolfo Aristarain).

Fernando egyetemen tanít irodalmat leendő tanároknak.Utolsó óráján elengedi a tanárbácsis attitűdöt: leveti a zakót, cigit kér a hallgatóktól, rágyújt, kiül az asztal szélére és életstratégiát kínál:

"Egy gyerek sem lesz jobb attól, hogy tudja, mikor született Cervantes. Megtanítani őket gondolkodni - ez legyen a céljuk. Hogy a diákok kételkedjenek, hogy tegyenek föl kérdéseket. Ne a válaszaik alapján ítéljék meg őket. A válasz sosem az igazság, az igazság mindig relatív. (...) Van egy küldetés, amit szeretném, ha teljesítenének. Amit senki sem vár el önöktől, de én azt remélem, hogy maguk, mint tanárok elvárják majd saját maguktól: ébresszék fel a diákjaikban a világosság fájdalmát. Korlátok és könyörület nélkül."

Maga is író: miután kiderül, hogy elvesztette az állását, szociális munkás feleségével felszámolják nagyvárosi/nagypolgári otthonukat, vidékre költöznek önellátni és írni.

A tanár írásaival végig narrálja a cselekményt. Központi gondolata a fény, a fényesség, úgyis, mint tudás, illetve maga Lucifer, a Gonosz, de tevékeny kétkedő is az - sokat beszél róla, kicsit hasonlóan, mint a nemrég posztolt Subiela-mozi költő főhőse. Büszke, erősjellemű, elvhű ember: a Gonosz pedig többször próbára teszi - az én hitem szerint éppen azért, mert kemény ember: értékesebb préda a csúszómászóknál.

Először Fernando Spanyolországban élő burzsoá fia szállítja a kísértést: éljenek a szülők náluk és velük, habzsidőzsi. Bárpultnál vesznek össze, Fernando sarkosan, emelt hangon válaszol, első körben túl érdesnek is tűnik a visszavágás, hiszen, mondhatjuk, hogy a fia csak segíteni akart, ám ő lehordja minden haszontalan kispolgárnak, aki szar komputeres kütyükkel házal, az írói tehetségét pedig veszni hagyta.

Ha viszont föltesszük, hogy az öreg tanárnak kevés dolog fontos, mint jakobinus büszkesége, máris érthetőbb a vita, és az is, hogy miért nem fogadja el a felkínált kényelem alamizsnáját, s áll inkább be a munkakeresők hosszú sorába, az esélytelenek közé. Mennyire fontos a számára a szabadság-egyenlőség-testvériség ideája? Új lakóhelyüknek, Isten háta mögötti tanyájuknak házszáma nincs, hiszen utcák sincsenek arrafelé, mégis kiszögezi a francia trikolorra írt dátumot a bejáratra: 1789.

"Nekünk fontos ez a dátum" - magyarázza Fernando felesége, Liliana (Mercedes Sampietro) az értetlenkedő falusi intézőnek.

Második kísértés egy szépasszony, okos és művelt könyvtáros, de Fernandónak a hűség szintén megkerülhetetlen parancsolat. Furcsa, hogy a harmadik akadályt éppen Liliana, a társa támasztja: hitelre volna szükségük az üzletük beindításához, Liliana nehezen győzködve rábírja Fernandót, hogy mégis emelje meg a telefont, és fogadja el, hogy fia fog intézni nekik kölcsönt Spanyolországban.

A film nem a kompromisszumnak becézett megalkuvás példázata, ellenkezőleg. Ahogy a férfi azzal, hogy felhívta a fiát és kért tőle, elbukott, majd fizikailag sem tartja magát többé - az üzenet nem vidám, még ha jó is látni, hogy párja, miután magára marad, nem hogy Európába, de a városi kényelembe sem tér vissza. Azt mondjuk nem vágom, hogy miért érzek ebben áldozatvállalást, amikor nekem, ha választanom kellene: tanya, szépséges természeti környezet vs városi nyüzsi, utóbbit érezném áldozatnak, de sokfélék vagyunk, kár, hogy ezt a filmesek nem mindig veszik figyelembe. 

A film egészben itt megnézhető, mielőtt pedig mutatnék előzetest, hadd idézzem a számomra legkedvesebb gondolatot, rengetegszer jutott eszembe nekem is ilyesmi, amikor kényszerűen haza(?)-tértem valahonnan, ahol pedig jobb volt lenni:

"Utazásból visszatérve az embernek van egy titkos reménye, hogy valami csoda folytán a dolgok megváltoznak, de elég csak egy rövid időt eltölteni az utcán, és ez a remény szertefoszlik minden érzéstelenítés nélkül."

Nekem már a repülőtéren, úgynevezett honfitársakkal a checkinpultnál állni is elegendő a reménytelenség-érzéshez, utcára kihaladásról pedig még szó sem esett.


 

Focibálvány-imádók zarándoklata. El camino de San Diego

el-camino-de-san-diego-91148b4f-4222-446c-b432-a85a39a9fa7-resize-750.jpg

 

Az első argentin film, amit láttam, fene tudja, mennyi éve először - ő tehet mindenről:) Ahogy a bemutatkozó posztban írtam, random spanyolul beszélő mozikat nyomogattam a Youtube-on, hogy ne felejtsek el mindent, amit nagy nehezen betápláltam, itt, a falumban mondjuk úgy, hogy szerény lehetőség adatik gyakorolni. Nem állítom, hogy nem láttam azóta (vagy akár azelőtt is) jobb filmet, de hogy ez valami teljesen más lesz, mint a szokásos instant videó-élmény, az eléggé eldőlt kb az első tíz percben. El camino de San Diego (2006, Carlos Sorín).

Más: amennyiben hiányoznak (?) az akciók, a történet majdnem-mindennapi, afféle abszurddá, meseivé színezett mindennap, ami éppen a közép-európai szemnek ismerős: hogy mást ne mondjak, a Sörgyári capriccio orditozó Pepin bácsija sem jön szembe nagyobb eséllyel, mint Tatí Benítez (Ignacio Benítez), a fiatal, háromgyerekes észak-argentin (a csodaszép, de nagyon szegény Misiones-ba való) őserdei favágó, akit igazából egyvalami érdekel: a labdarúgás, közelebbről pedig Diego Maradona. Még a kislánya születésekor is arról győzködte az anyakönyvvezetőt, hogy simán hívhatják Diegónak vagy legalább Diegának a bébit. A hátára, a feszt viselt "szent" tízes mez alá "életnagyságban" fel is varratta a 10-est.

Ők: Pepin bácsi és/vagy Tatí valóban nem jönnek szembe a Dob utcában, de ha komolyan átgondoljuk, bármelyik szomszédunk lehet Pepin bácsi vagy Tatí is akár, csak kellő szeretettel és humorral, illetve némi fantáziával kell elmesélni a sztorijukat. Azt hiszem, valami ilyesmi miatt szippantott be rögtön az #argentinmozi.

Tatít a szimpla futballőrülete nem tenné különlegessé, pláne nem Argentínában - volt már focifetisiszta sztori, emlékezzünk: Papeles en el viento -, de azzal, hogy fogja magát, nekivág a többezer kilométeres útnak Buenos Aires felé, csak mert látta a tévében, hogy bálványa szívrohamot kapott, na ezzel azért kitűnik a tömegből. Ajándékot visz neki: jókorka szobrot, Róla mintázva, amit maga faragott ki egy fa gyökeréből.

Eddig ál-dokumentum volt a brazil határ melletti őserdő életét és lakóit szép képekkel és autentikus, amennyiben nem profi színész, hanem valódi misionero beszélő fejekkel bemutatva, innentől viszont afféle mese, Tatí utazása a film. Road-movie, mint Sorín korábban már posztolt filmje, a 2002-es Historias mínimas úgyszintén számos remek amatőr színész bevonásával. Utóbbi több szereplő története, valamennyiüket a véletlen sodorja egy irányba a déli Patagóniában (hahó, errefelé Északon van meleg és őserdő, és Dél felé zordul az éghajlat, nem nézek senkit hülyének, tudok róla, hogy tanultunk a déli félteke bonyodalmairól, elnézést, mégis időről időre magamat is emlékeztetnem kell rá). A Historias mínimas elvarratlanul hagyja a sztorikat, pillanatképek az utazók életéből, az El camino de San Diego ellenben komplett történet: Tatí elhatároz, gyakorlatilag egy fillér nélkül belevág, és ... (nincs spoiler, bár lehetne, hiszen sztori sincs, ugye).

Tatí faékegyszerű fiúka - "nem erősségem ez az írásdolog", mondja, amikor fel kellene címkéznie a szállítmányát -, de jóságos, akárcsak a népek, akikkel találkozik - a már ismert road movie-szabályok szerint. Brazil kamionos, útlezáró agrártüntetők, vak sorsjegyárus, néhány pap és egy-két kurva: csak, hogy a Diego = minimum szent, de helyben méginkább Isten alapvető összevetésen túl is legyen értelme a címadásnak. El camino, azaz El Camino, továbbá San Diegóról sem nehéz a további asszociáció a talán legismertebb zarándoklatra, a spanyol Szent Jakab-útra. Túlzás-e? Talán igen, de hogy blaszfémia lenne, azt cáfolnám. 

A film egészben íme, hátha te is addikt leszel:

 

 

 

Lányos zavar. Una estrella y dos cafés

unaestrella.jpg

 

Romantikus film volt már? Volt, de nagyon régen. Ideje újra, tessék.

Jelentkezzen, aki nem volt tinédzserként legalább egyszer - többé-kevésbé reménytelenül, viszont halálosan - szerelmes idősebb tanárába/tanárnőjébe, edzőbe, esetleg egy, az átlagosnál vonzóbb szomszédba/szomszédasszonyba, szülők barátjába satöbbi. Biztos van, aki megúszta, én nem tartozom közéjük.

Aki megúszta, megfosztotta magát a szenvedés élményétől is, pedig, bár akkor, ott nem ezt érezted, hanem a háborgó lelkedet, ami éppúgy fájt, mint egy fizikai sérülés, de hasznos tapasztalat, rá kellene tenni a bakancslistára, pont mint a berúgást és/vagy egyéb tudatmódosítást, a viszonzott, beteljesült "felnőtt" szerelmet és a punkzenét.

Aki viszont fölháborodva Btk-lóbálásba kezd, ha kiderül: a film, Una estrella y dos cafés (2006, Alberto Lecchi) egy 13 éves falusi lány és egy harmincas, közepesen menő építész kapcsolatáról szól, egyrészt megnyugodhat, bár spoiler: még utalás sincsen semmiféle nem helyénvaló történésre. Márquezt pedig az illető inkább ne olvasson, ott van pl., hogy csak egyet mondjak, A szerelemről és más démonokról, maga a pedofil fertő, fúj. 

Estela (Marina Vilte) már nem gyerek, de még nem felnőtt nő, ennek az élethelyzetnek minden beilleszkedési nehézségével. Purmamarcában él, ami viszont a szerencséje, nézegessétek a linkelt képeket, lejön, hogy miért mondom. Az Argentína északi részén lévő magashegyi falu világörökségi helyszín, a koloniál stílusú házikókat körülölelő, érctartalmuk miatt színes hegyek révén turistacsapda is kicsit - régi tervem csapdába esni itt, tán majd egyszer -, mivel azonban nekünk sajnos nagyobb az esélyünk meglátogatni a szentendrei skanzent, már csak a helyszín miatt is jó választás a film. 

Carlos (Gastón Pauls), az elméletben Buenos Aires-i, de a válófélben lét miatt már egy ideje a közeli megyeközpontban, Jujuyban élő építész építési telket keres Purmamarcában befektetők megbízásából. Így ismerkedik meg Estelával, aki a turizmusból élő helyiek szokása szerint segíti az odavetődőket. 

Tudja-e, ha igen, mikor vette észre Carlos, hogy Estela beleszeretett? Nem lett volna illendőbb és egyben empatikusabb is nagyobb távolságot tartani ebben az esetben? Vagy annyira elfoglalt a saját lelki válságával, hogy nem marad ideje végiggondolni, csak élvezi a helyzetet? Viszonozza is esetleg a lány érzelmeit, csak a közeledésben meggátolja a társadalmilag konszenzusos életkori tabu? - ezekre a kérdésekre nincs biztos válasz, ahogy Carlos felesége (Ariadna Gil) mondja, "nem vagy te rossz ember, mégis nagy fájdalmakat okozol másoknak". "Helyzeten", amit Carlos élvezni látszik, értve: beszélgetések, kávézgatás, kirándulások, csillagnézés a sivatagban - nos, némelyik szituáció akalmas rá, hogy reményt ébresszen abban, aki mindenképpen szeretne reménykedni.

Miközben Carlos valóban nem rossz ember - hogy "jó" volna, az sem derül ki, sodródóféle inkább -, aki ellenben valóban remek minőségű személyiségnek tűnik, az Ana, a felesége, aki rajtaütésszerű látogatásra érkezik, nyomban leveszi, mi a helyzet. Nem hogy nem hisztizik, ellenkezőleg: afféle "nő a nőnek" okossággal vígasztalja Estelát. Carlos és Estela között nem létezhet kapcsolat - volt már itt mozi efféle ősi tilalmas viszonyról: nevelőapa és mostohalány szintén beteljesületlen szerelméről: La Campana, igazán durva dolgok tabutémában pedig itt nézhetők/olvashatók: Nieve negra -, Carlos és Ana között kellene, hogy létezzen, mégsem működik.

Voltaképpen három magányos ember sztorija a film. Mindannyian megérdemelnének egy hepiendet bármilyen leosztásban, de nem jön össze.

A mozi gyengéjének érzem, hogy (vigyázz, lényeges tartalom következik!) Esetlának mégis jut valami falusi udvarló a végére, lehet, aki klasszik romantikára vágyik, örül a fordulatnak, szerintem viszont túlzottan szájbarágja a társadalmilag kívánatos üzenetet: aki még kislány, járjon csak a korban (és szociálisan!) hozzáillő fiúkákkal, az a világ rendje etc. Simán ki lehetne maxolni pedig a szenvedést ilyen esetben, ha a kapcsolat annyira fontos, hogy filmet kell róla készíteni, megérdemel tíz percnél hosszabb gyászt is. Szerintem.

Szokásom kalaplengetni az argentin mozi gyerekszínészein és amatőrein, ez most sincs másképp, Mariana Vilte nagyszerű művész. Ahogy itt olvasom, a rendező, Alberto Lecchi felfedezettje, egy korábbi rövidfilm forgatásán ismerkedtek meg Purmamarcában, az a mozi az Anita című filmben feldolgozott AMIA-merényletről, az egyik áldozat helyi rokonságáról szólt. "Lecchit elbűvölte a kép, Mariana személyisége és a történetek, amiket hallott a lánytól ott-tartózkodásuk idején. Így született az Una estrella y dos cafés", írja a La Nación cikke. Izé. Ha ez valóban így történt, már pedzegetem, miért idealizálja a forgatókönyv Carlos, az építész karakterét. De ahhoz is föl kell nőni, hogy ennyi rosszhiszem összegyűljön az emberben:)

A teljes film itt megnézhető, az előzetes pedig: