argentin mozi

Júlia és Júlia. El niño pez

2019. augusztus 03. - cruz del sur

pez.jpg

 

Újranéztem a poszthoz, évekkel ezelőtt már láttam, pedig akkor még nem voltam argentinmozifüggő. Akkor kifejezett leszbikusmoziként határozták meg, és érdekelt a téma. Különös, de csak most, másodjára jött le, hogy bár kétségtelenül lány szeret lányt a mozivásznon, egyáltalán nem leszbikusmozi, ahogy mondjuk az Adéle élete vagy akár az Egymásra nézve az: amennyiben a sztori lényege a főszereplő(k) szexuális preferenciája, minden egyéb fordulat ebből következik. Az El niño pez (2009, Lucía Puenzo) sokkal szabadabb film, úgy értem, megközelíti az általam tökéletesen elfogadónak gondolt művészetet/szórakoztatóipart, ahol nem csak, hogy érdekességként megjelenhet a szexuális (fenéket, legalább annyira érzelmi nyilván) sokszínűség, de a normális élet, a mindennapok része. Úgy értem, a melegek nem "meleget" adnak elő, hanem egy bármilyen összetételű emberpárt, akikkel történnek dolgok, amiből filmet írnak.

A legkisebb szegénylegény elnyeri a királyfi szerelmét - miért nincsen ilyen mese? Amíg nincs, addig ne papoljunk elfogadástól, ha kérhetem, de az El niño pez jó lépés ebbe az irányba. (Ahogy a már posztolt Plata quemada is az, még ha ott, ahogyan itt is a másságtól idegenkedők érzékenyítését szolgálja alighanem, hogy a bankrabló fiúpáros, ahogyan a niño pez lányai is, dekoratív, szép jelenségek, szintén várnék sztorikat idős és/vagy átlagos külsejű, netán előnytelen megjelenésű melegekről, ezt is köszönöm majd.) Történetesen egy leány-pár a főszereplő, de lehetne két fiú vagy koedukált is, a forgatókönyvben nekik szánt konfliktok eredője nem az, hogy melegek. Sokkal inkább a két lány eltérő társadalmi helyzete. A szerelmüket elfogadja a környezet. A szociális mássággal már sokkal kevésbé tud mit kezdeni.

Lala (Inés Efron) felső-középosztálybeli tinédzser leányka Buenos Aires úri negyedében, szeretője a szobalányuk, Guayí (Mariela Vitale) guaraní őslakos amerikai, paraguayi bevándorló. Olvastam kritikát, ami szerint a film jó-jó, de sokat markol: kivándorlás/bevándorlás, családon belüli erőszak, kisebbségek, őslakosság problémái stb. Tévedés szerintem. Ez mind következhet, és sok esetben következik is abból, hogy a pár egyik tagja migráns. Elhagyta a hazáját, megvolt rá a jó oka, ahová ment, ottsincskolbászból - nem annyira különleges ez, mint gondolnánk a közepespopcornt ropogtatva.

Különlegessé a remek rendezés teszi, az, ahogy látni, hogy a főszereplők között valóban működik a kémia, a modern, mégis szűrreális tündérmese, ha tetszik, a Márquez óta leglatinabb mágikus realizmus, ezúttal a "niño pez" guaraní legendája: a tó mélyén élő "halgyermek", a neki szentelt szobrocskák szerint afféle barokkos Jézuska vagy Putto akár, aki a fuldoklókat elkíséri a mélybe. Mindez csodaszép képeken mutatva.

Lucía Puenzo - az Oscar-díjas, már megposztolt diktatúra-mozit, a La historia oficialt rendező Luis Puenzo lánya - elkötelezettnek tűnik a választási szabadság témája iránt, első mozija az XXY egy hermafrodita kamasz fiúról (?), a magát lánynak érző Alexről szól, akit egyébként szintén a fiús szépségű Inés Efron alakít (és majd fogom posztolni, kis türelem). Az El niño pez alapja pedig Puenzo saját korábbi regénye.

De hogyan is jön az őslakos legenda a Buenos Aires-i kertvárosi puccba? - ez is egy titok, amit lassan értünk meg. Lassan, mert Lala, aki a paraguayi falusi tó partján várja szerelmét, úgyszintén lépésről lépésre fejti érti meg, mi történt Guayíval évekkel ezelőtt, miért nem akarja látni az apját többé, de miért viseli el mintegy jóvátételként, hogy ártatlanul megvádolják Lala apjának, a befolyásos argentin bírónak a meggyilkolásával. Rómeó és Júlia sztori az övék, lássuk meg, olyan tragikus-e a vége, mint a veronai hetero szerelmespáré vagy a lányoknak van reményük a közös túlélésre.

Nem spoilerezek inkább, pedig lenne kedvem, de érdemes megnézni a filmet, ha még nem láttad. Itt például. Ez pedig az előzetes: 

 

Morális együttlétlét. Alanis

alanis1.jpg

 

Nem tegnapi a vita a legősibb mesterségről. Miszerint a testtel való rendelkezés lehetséges része, normális ügymenet-e szexmunkásnak lenni, egy szakma a sok közül, pont mint a tetőfedő vagy az első csillés, nincs itt semmi látnivaló, avagy: a prostik a társadalom együttérzést igénylő áldozatai, akiket kizsálmányolnak a stricik, a kuncsaftok, és elítél az álszent környezet. A film nem moralizál ezen csak bemutat, de mintha az első álláspont mellett tenné le a voksát. Alanis (2017, Anahí Berneri).

Sokadik poszt ez már a blogon, mégis először írunk női rendező filmjéről - alapesetben ellenzem a mesterségek képviselőinek genderalapú megkülönböztetését, poz. irányba is, szerintem űrhajósok vannak, tanárok, ápolók és óvodapedagógusok, és igen, prostik, fiúk és lányok, nők és férfiak vegyesen, se magáról a foglalkozásról általában, sem a konkrét tevékenység konkrét hatékonyságról nem árul el semmit önmagában a dolgozó ivara. Ebben hiszek, ezért dolozom a magam szerény eszközeivel a nyelvi PC-n, ahogy pédául az asszonyállat már nem használatos, s lassan honatyák/városatyák sincsenek szerencsére, ne legyenek óvónők és miniszterasszonyok sem, lépésről lépésre.

És mégis, Berneri filmjei, az ismertebbek legalábbis nőfilmek, vagyis női sorshelyzeteket mutat be az öregedéstől az elvált szülőségig előszeretetettel. Az Alanis is nőfilm és anyafilm, sokkal inkább az, mint a sokadik kurvatörténet - nélkülözi legalábbis a prostikról, egyébként általában férfiak által gyártott kliséket vö. A kaméliás hölgytől a Pretty womanig, miszerint a romlott test érző szívet burkol, a kéjhölgynek is minden vágya a tiszta szerelem valamely nagyvonalú, ámde kimosakodott kuncsaftja oldalán. 

Maria, művésznevén Alanis (Sofía Gala) semmi ilyesmit nem forgat a fejében. Nem ismerjük és nem is ismerjük meg viszonyát a férfiakhoz - mármint viszonyulásra gondolok, viszonyai egy jelentős részét kétségtelenül megismerjük a maga totalitásában, talán alaposabban is, mint feltétlenül szerettük volna: az öreget, akinek nem áll föl az autóban, és ezért árkedvezményt kér, a fiatal kokainistát, akinek szintén vannak merevedési kihívásai, viszont lelkesíti, ha szóban gyalázzák szex közben stb. Alanisnak a munka tárgyai, nem undorodik, nem gyűlülködik, nem sajnáltatja magát.

Mondhatni profi. Miközben neveli másfél éves kisfiát, Dantét - lehet, beszélő név? Valami mégis van a pokol-tisztítótűz-mennyország vonalból? Hát ha van, Alanis valahol középen járhat, ő maga ugyanis ritkán árt másoknak - mondjuk a nagynénjét azért meglopja, igaz, kell a pénz akkor neki nagyon, s cserébe a néni pedig le akarja nyúlni a kisfiút, ami azért, lássuk be, csúnyább ügy -, sokkal inkább ártanak őneki, például a konkurens kurvák, de hát annyira jól érzi magát ebben a szerepben, annyira esze ágában sincsen változtatni, pedig egy napig még egy takarítói állást is kirpóbál, hogy azért a mennybemenetel még egy kicsit várat magára.

És igen, Dante reneszánszát idézik a képek, megannyi 15-16. századi festmény, ahol végre értelmet nyert a kicsit túlkoros kisdedek szoptatása (elnézést a turulanyukáktól, nekem a másfél+ éves baba cicin, ráadásul azon, amit előtte-utána fizetős vénemberek csumikálnak, nos, fura, bocsánat, ha valakit megbántottam). Akkor mégis ítélkezik a rendező? Kicsit sem, Alanis felett legalábbis nem, voltaképpen a kollégák, kuncsaftok felett sem, ha elítél bárkit is, akkor az maga a társadalom, ahol az effajta sztorik a mindennapok részei lehetnek.

Jó film az Alanis? Nem igazán tudom eldönteni, bár a kritikák imádták, ha te iszod a szavukat, akkor pipa. Abból a szempontból valóban jó, hogy egyszuszra végignézeti magát, akkor is, ha a Filmin 3 napig kölcsönözte ki. Viszont szofisztikáltabb történetekhez vagyunk szokva itt a blogon, az Alanis pedig eléggé lineáris: egy kurva naplója, se több, se kevesebb.

Ráadásul nem érzem a problémát a sajátomnak, még a huszonéves, egykor volt magaménak sem, biztos, hogy százszor inkább választanám a takarítást, mintsem. Arról nem is beszélve, hogy el lehet menni kitanulni valami szofisztikáltabbat - nem, ez nem elő- és nem is utóítélet, egyszerűen mondok, miért nem érintett meg a témának ez a professzionális (értsd: egy szakma a sok közül) megközelítése. Mivel pedig Alanis sem kér az együttérzésemből, ezt sincsen miért tegyem, így viszont akadozik a műélvezet, de lelkem rajta.

A teljes mozi a fentebbi filmines linken, az előzetes pedig:

 

 

 

 

Női szeszély. La quietud

laquietud.jpg

 

A nemrég látott El Clan rendezője megcsinálta a film inverzét: sötét titkokat rejtegető család ez is, de itt nem hogy hiányzik a nyomasztó apafigura, hanem egyértelmű a nőuralom. Az Anya (Graciela Borges) uralja le haldokló férjét és két felnőtt lányát is, egyiküket a kényeztető, megkülönböztetett szeretetével, másikukat pedig a gyűlöletével. A férfi szereplők voltaképpen díszletek vagy még csak azok sem. La quietud (2018, Pablo Trapero).

Trapero számos filmjét láttuk már és szerettük is (például, például és például mármint a fent említett El Clanon kívül), és abban egyeztünk meg, hogy a rendező valamiért kedveli az élet sötét bugyrait bemutatni. A Quietud kezdetben kivételnek tűnik: nagypolgári miliő, nyugalmazott diplomata szülők ízlésesen fényűző vidéki birtoka a helyszín. A hosszú időre elszakadt nővérek elsőre afféle elkényeztetett celebkisasszonyoknak tűnnek, a párcseréktől, sőt egymás érzéki felfedezésétől sem idegenkednek - a film plakátja utal is erre, ami szerintem olcsó nézőcsalogatás a kasszacsilingelés jegyében.

A mozi ugyanis nagyon nem pornó. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nem hogy érthető lesz, de rokonszenvessé, sőt irigylésre méltóvá válik a két fiatal nő vonzalma és egymásba kapaszkodása. Rokonszenves, hiszen burkolatlanul kivételező anya mellett emberi és érthető lenne, ha meggyűlölnék egymást. Ezzel szemben, bár kétségtelenül belépve a tabuk világába, a testvéri jelleget az általánosan elfogadott normák szerint némiképp túllépve szeretik egymást. Mintha nem is két nővér lennének, test+vér, hanem még közelebb: egy test és egy lélek, nekem legalábbis ez jutott eszembe a szereplők - lehet, csak véletlenségből, de remekül sikerült - kiválasztásából: a két nő annyira hasonlít egymásra, hogy némelyik jelenetben nem is egyértelmű, melyiküket látni.

Ráadásul Mía, a fiatalabb nővér (Martina Gusmán) - az őt gyűlülő anya helyett is - az apjához kötődik, és ez a kötődés úgyszintén erősebb annál, amit közmegegyezés szerint elfogadhatónak gondolnánk.

Jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak? Betegek mind? Nem gondolom, de látni kell a filmet, hogy megértsed, miért. Én igyekezem megmagyarázni, ez a blog dolga, de ehhez valamennyit el kell áruljak a tartalomból, akit ez rosszul érint, görgessen lejjebb.

Hogy valami nem stimmel a csilivili díszletek között, hamar sejteni lehet: az idős apát, Argentina egykori párizsi diplomatáját az ügyészségre idézik és bizonyos régi ingatlanügyekről faggatják, amikor rosszul lesz, kómába esik, és többé nem is ébred fel (aki azt hiszi, hogy ez már spoiler, téved, nem mondtam ugyanis meg, hogy mitől és hogyan hal meg az öreg, van mit nézzél még, az van). Mía vele volt, másik lánya, Eugenia (Bérénice Bejo) hazasiet Franciaországból, előbb utóbb a pasikáik is előkerülnek, mindenki azon van, hogy jó családhoz méltóan együtt átvészeljék a tragédiát.

Ezzel szemben kiderül, a Quietud minden csak nem a Nyugalom szigete, a feszültség egyre csak nő, elfojtott, elhallgatott indulatok keresnek utat, hogy leuralják a szereplők életét, egészen az ölésig és az öngyilkosságig. Mindebben nem kis szerep jut az ördögi jelenség családanyának - akit remekül játszik Graciela Borges. A film végére nem csak az derül ki, hogy honnan szerezte a család az ingatlanokat (persze, hogy a diktatúrában nyúlták az eltüntetett ellenzékiektől), de hogy pontosan mi is történt, és hogy a két testvér mit tesz, hogy meghaladja a családja szörnyű múltját, ezt már neked kéne megnézned. Itt például meg is teheted, az előzetes pedig:

 

 

 

 

Rühellé a prófétaságot. La larga noche de Francisco Sanctis

larganoche.jpg

"Mi közöm nékem a világ bünéhez?/ Az én lelkem csak nyugodalmat éhez./ Az Isten gondja és nem az enyém:/ senki bajáért nem felelek én". (Babits Mihály: Jónás könyve)

Babits verse mindig lenyűgözött, ha arról gondolkodtam, tényleg szükségszerű-e bűzös borzoknak prédikálni a vitorlázó repülésről vagy hasonlók, bár én éppen Jónás vagyok egészen pontosan, mégpedig az a Jónás, aki Ninivével ellenirányba halad ütemes léptekkel, azaz a válaszom perpill egy nagyon határzott "nem". De ettől még inkább tisztelem azokat, akik tipródnak, igyekeznek magukon erőt venni, legyőzni a félelmet és/vagy a kényelmességet, a cinizmust, hogy kiáltsanak a város ellen, vagy csak tegyenek valami parányi, netán nagyobbacska dolgot az úgynevezett humánum jegyében, de a Várossal szemben, lásd még: aki dudás akar lenni... Ez a film valami ilyesmiről szól. La larga noche de Francisco Sanctis (2016, Francisco Márquez, Andrea Testa).

Ahogy Európában a holokausztfilmekkel történni szokott, Argentínában időről időre föl- fölmerül, és nem csak a széljobbon, hogy vajon lehet-e még újat mondani diktatúra-témában. És ahogy a Saul fiának sikerült, úgy a fiatal függetlenfilmes csapatnak (Pensar con las Manos néven ők azok) szerencsénkre szintén. 

A film úgy tart feszültségben, hogy - hasonlóan a kiváló Piñeyro-mozihoz, a Kamchatkához - nem folyik vér, nem tépnek le körmöket, de még egy gyanús reflektor sem villan, egyetlen sikolyt sem hallunk. Éppen csak végig kísérjük a végtelenül kispolgár Francisco Sanctist (Diego Velázquez) élete egyik legnehezebb éjszakáján: ha már megtudta, hogy kiket visz el reggelre a titkosszolgálat? a paramilitánsok? - kockáztassa-e a saját biztonságát azzal, hogy figyelmezteti őket?

1977-et írunk, Videla tábornok piszkos háborúja teljében. A kockázat valós.

Akik olvasták (én sajnos nem, de ezen igazíthatunk, tervezem legalábbis) a film alapjául szolgáló művet, Humberto Constantini olasz zsidó gyökerű argentin író, költő 1984-es, hasonló című munkáját, állítják, a fimlrevitel is példás. Annak ellenére, hogy a regényben Sanctis egyes szám első személyben narrál, a filmben ezzel szemben nagyon is kívülről látjuk, mintha direkt őt kémlelnénk, szinte (?) nincs is kép, amin ne szerepelne. Remek színésznek kell ehhez lenni, voltaképpen színházi monodráma filmszalagon, Velázquez remekül megoldja szerencsénkre.

Kocsmákban, füstös mozikban, sötét utcákon bolyong (ok, éjjel van, de figyelem, Buenos Aires hatalmas város, ez nem lenne így, ha nem járnánk a kijárási tilalom idejében), néhány kritika Hitchcockot, mások Polanskit idézik föl, van benne valami. Nekem mégis inkább Chaplin a Modern időkből, a szánalomra méltó kispolgár, akit a politikai publicisták "hallgatag többségnek" neveznek, és akire éppen elviselhetetlen teher zúdul. 

Zenénk sincs, hogy oldja (vagy fokozza) a feszültséget, egyetlen alkalommal hallani a rémes Roberto Carlos számot, Un million de amigos, voltaképpen macskagombolyaggal plusz egyszarvú a szivárványhídon facebook-naplementés változata annak, amit Jónástól idéztünk.

Sanctis nem volt mindig a főnökeinek bokázó gyáva irodista, valaha radikálbalos egyetemistaként még az irodalommal is próbálkozott - erre a semmiből felbukkanó, évtizedek óta nem látot ex-e (Valeria Lois) emlékezteti. Ő hozza az infót, a veszélyben lévő pár nevét és címét, mondja, az ura fejes a légierőnél, ő többet nem tehet, Sanctisra gondolt.

A nő nem Jónás Mindenhatója, ellenkezőleg, a sötétben rikító piros ruha, lakkozott vörös körmök kifejezetten ördögi jelenséggé teszik az érett szépasszonyt, mégis tesz valami jót, amennyiben végül (SPOILERVESZÉLY! vigyázz!!!) csak kimozdítja a kényelmesnek tűnő, de valójában lelkiismeretgyilkos kényelemből Sanctist.

Hogy időben-e? Mármint az áldozatok számára - ezt pont nem tudjuk meg, de nekem éppen ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy a bürokrata addig tököl-e, amíg már mindegy (tanulság 1.) vagy ellenkezőleg: sokat tököl ugyan, hiszen nagy a tét, de ezzel megment két életet mármint a sajátján kívül (tanulság 2. bónusz katarzissal).

A filmet én itt néztem, a trailer pedig (angol felírattal) ez:

 

 

 

 

Korlátolt felelősségű társaság. El Clan

elclan.jpg

 

Titkosszolgák sötét magánüzletei, társadalmi rendszereken átívelő immunitása - ugye mondtam, hogy vannak párhuzamok az argentin és magyar közelmúlt történelmében? A mozi valós eseményt dolgoz fel: a Puccio-család feje, idősödő állambiztonsági tiszt népes családja, kollégái és barátai közreműködésével, illetve félrenézése mellett emberrablásra szakosodott bűnbandát működtetett a nyolcvanas években. El Clan (Pablo Trapero, 2015).

Trapero filmjei előszeretettel kalauzolják a nézőt, ha esetleg magától nem lenne dolga arrafelé, az élet árnyékos oldalára, hősei olykor csaknem szentek (az Elefante blanco nyomornegyedbe vezényelt misszionárius jezsuitái), máskor jobb sorsra érdemes, ilyen-olyan okból megcsúszott figurák (Carancho, a zugügyvéd vagy a Leonera hőse, a gyilkossággal vádolt fiatal édesanya). A mostani helyszín a városi középosztály végtelenül hipokrita világa, ahol a - khm némi jóindulattal nevezzük így a katonai diktatúra titkosszolgáját: - tisztviselő családi házának pincéjében emberek raboskodnak.

Láncon, félmeztelenül, ütésektől véresen, csuklyával a fejükön. Pont úgy, ami a családfő, Arquímedes Puccio (Guillermo Francela) főállásában a szokásos ügymenet.

Puccio a diktatúra "piszkos háborúja" idején kezdte működtetni a bandáját, akkor, amikor a rendszer mindennapossá tette emberek nyomtalan eltüntetését, megkínzását és likvidálását. Talán megtetszett neki az ötlet, miért ne dolgozhatna saját zsebre, ha már élvezi vagy legalábbis nem zavarja a véres munka? - gondolhatta, bár ezt igazából sosem tudjuk meg, Puccio ugyanis sosem vallotta magát bűnösnek. A bíróság előtt azt vallotta, hogy az általa is csak harci mozgalmár nevükön ismert szervezők a családja életével zsarolták, hogy végezze el a piszkos munkát.

Márpedig a Család szent a számára, ez az "argentin Keresztapaként" is emlgetett film egyik fő üzenete. Ahogy képesek élni a mindennapjaikat, a feleség frissítővel kínálja az újabb rablást tervező csapatot, a kisebb gyerekek házifeladatot készítenek, tévéznek, a nagyobbak pedig beszállnak az üzletbe. Elsősorban a nagyfiú, a rögbi-bajnok Alejandro (Peter Lanzani), aki mintha maga is áldozatnak érezné magát, apja erős akarata áldozatának, miközben simán zsebre rakja a váltságdíjakból neki szánt részt, hogy szörfboltot nyisson, telket vásároljon és szép nőknek udvaroljon.

Kicsit zavarja, de azért nem nagyon, hogy apja áldozatai (ez pl mindenképpen SPOILER VIGYÁZZ), hiába fizet a rokonság, nem élik túl az akciókat, a Klán végez minddel (ahogy lenni szokott, egészen az utolsóig, akit a "nagy erőkkel kivonuló" rendődök kimenekítenek a pincéből). 

Hiába, hogy dokumentumfilmszerűen egyszerű a történetmesélés - néha bevágják a sztoriba a végkifejletet, a rendőri rajtaütést, de ez is simán elmegy dokukelléknek -, a mozi remek, van annyira abszurd még így is, hogy Almodóvar bevállalja a producerkedést. Jobb is egyedül nézni, én legalábbis jobb szeretek magam elmélkedni a nehéz történeteken egy darabon. A Clan egyszerre fest képeket a történelemről, a végnapjait élő diktatúra kivételezettjeiről, arról, hogyan zsilipeltek át a friss demokráciába, mutat görbetükröt a középosztályról, amelyik szinte (?) bármire képes, hogy feljebb kapaszkodjon, lásd még szörfbolt.

A film végén, már a főcím előtt felíratozott "mi történt utóbb hőseinkkel?" részben fricskát kap maga az igazságszolgáltatás is. A halálbüntetést a barbár vérbosszú katagóriájába sorolom ugyan (továbbra is és teljes meggyőződéssel), de az, hogy a klán kültagjai megúszták egy ejnyebejnyével, s maga a főkolompos is szabadult 2008-ban, miközben mindent elkövettek ami Káin és Ábel óta a legfőbenjáróbb vétek, ide értve az újkori Btk-k létező összes súlyosító körülményét, nos ilyenkor kicsit akadozva érvelek a saját szelíd és humánus igazságom mellett.

Az előzetes angol felírattal alant, a kedves Youtube szerint "akár 13 euróért" megnézheted az egészet, nos én fizettem ugyan, de mindössze 2 eurót, sztem ennyit bőven megér, ha neked is, kattints.

 

 

Mit hoz a múlt? Todos lo saben

todos.jpg

 

A film spanyol, a rendező iráni (a kétoszkáros Ashgar Farhadi), mégis itt a helye, naná, hogy Ricardo Darín miatt, meg mert a sztoribeli család fele argentin, de azért is, mert egyik kedves olvasóm erősen bíztatott. És mert én is régóta vadásztam a filmre, most sikerült (nem nekem, egy komának) levarázsolnia az internetekből. Todos lo saben (2018).

Mondhatnád kedves Olvasó, hogy minek töltögetek, miért nem megyek moziba, Magyarországon is adják elég nagy hájppal (Mindenki tudja) - nos, szolgálati közlemény: november óta nem lakom Magyarországon, persze, hogy ahol lakom, ott is nézhető, sőt, de sajnos nem az én környékemen, ez ugyanis egy tanya a Gibraltári-szorosban, a legközelebbi mozi 30 km, ennél a magyar falum is jobban állt filmszínházilag (nem). Viszont a lakhelyváltozás magyarázza esetleg, hogy kicsit bealudt a blog: az eredeti cél, a spanyol nyelv gyakorlása 0/24-ben pipa, ellentétben az internetbőséggel, ami pedig eléggé kellene a mozizáshoz. De igyekezem posztolgatni, van még mit, köszönöm a türelmet, a megértést és az érdeklődést - szolgálati közlemény vége.

Amúgy pedig jobb lett volna egy _igazi_ argentin filmmel visszatérni. A Todos lo saben nagy nemzetközi sztárparádéja - Farhadit és Darínt említettem, a két főszereplő pedig a hispán mozi, talán Antonio Banderas mellett és után, a nemzetközi jegypénztárak számára legkelendőbb áruja: a Penélope Cruz + Javier Bardem celebházaspár

Nos a film, ha nem is csalódás, kifejezett nézhető, de hát el vagyok kényeztetve, és Benneteket is igyekeztem elkényeztetni: jobbhoz vagyunk szokva, az van. Whodunit-játéknak lineáris, Tíz kicsi néger újrahasznosításnak sokkal jobb volt például a Los que aman, odian, sokkoló, rokonmészárló kriminek a Nieve negra, társadalomkritikának pedig szinte bármelyik, amit eddig néztünk, nem linkelgetnék, mert bezsibbad az ujjam. Ha fő üzenetnek azt vesszük le, hogy vidéken mindenki pletykás, veszélyes és álszent, akkor nézzük inkább újra az El ciudadano ilustrét.

Nevezzük minőségi szórakoztatásnak, de abból is volt sokkal minőségibb, hogy mást ne mondjak, az El secreto de sus ojos.

Adott egy csinos asszonyka, aki a húga esküvőjére látogat haza Argentínából, ahol él, a spanyol kisvárosba, ahol született. Nagykamasz lánya és kisfia elkíséri, a férje azonban inkább állásinterjúkra jár odahaza. (Vigyázat, fontos tartalmi elemeket is közlök mindjárt, akit ez rosszul érint, görgessen másfelé, köszönöm.) A lagzi közepén a lányát elrabolják, egyre nyilvánvalóbb, hogy közeli ismerős, esetleg rokon lehet az elkövető, egy ideig mindenki gyanakszik kb mindenkire, Darínra a leginkább, tán mert ő élien, de a film végén kiderül, hogy ki volt/kik voltak (nem Darín), a lányt elengedik, a váltságdíjat lenyúlják, mivel a zsarukat nem vonta be senki, alighanem jó üzlet volt, Penélope/Laura és családja visszatér Argentínába. De addig megtudjuk, hogy a lány apja nem a férje (Darín), hanem az exe, Paco (Bardem), meg hogy erről csak hiszik, hogy nem tudja az egész falu (város?). Ennyi.

Nagymenők filmjénél szerintem elég kínos, de 2 óta 12 perc után is maradt egy raklap elvarratlan szál. Így például:

  1.  vajon miért mászkál fel Irene, a nagylány feszt a templomtorony-órához, azon túl, hogy az óra szépen fotózható (idő? múlt? jajne),
  2. mi lesz az ő, kettejük Rómeo és Júlia sztorijával? - a kispasi Paco unokaöccse, Paco ugye azért nem szerethette hivatalosan is Laurát annak idején, mert egy háziszolga fia volt, és most sem rajong érte a pereputty,
  3. Paco idő közben megszedte magát, menő borász lett, részben azon a földön, amit Laura adott el neki, ez vajon mit üzen? Hogy utolsókból lesznek az elsők? Vagy lassan járj tovább érsz? Ötletem sincsen,
  4. vajon mi a jelentősége Darín karaktere extrém vallásosságának? Alighanem semmi, de akkor miért?
  5. miért nem szóltak a zsaruknak az elején? Ja, vágom, mert akkor nincs mozi, nincs vörös szőnyeg Cannes-ban.

Íme az előzetes magyar felirattal, megvan ám az egész is (spanyol nyelven), de majd csak akkor tudom föltölteni, ha értékelhető mennyiségű bájtokhoz jutok, addig kitartás, esetleg mozi, kedves Olvasó:

 

 

 

 

 

Enyhítő körülmény. Carancho

carancho_1.jpg

 

Hajlamos vagyok megsajnálni az ügyvédeket néha. Sok évet tanulnak, oké, utána vehetnek fényes, csatos cípőt és méretre szabott öltönyt, de a népszerűségi mutatójuk kb a parkolóellenőrök (hogy az milyen, lásd: Relatos salvajes) és a hullarablók indexével parallel. Nem, a hullarablós hasonlat nem túlzás: a film címe például egy gusztustalan dolgokkal táplálkozó madárka neve. Carancho (2010, Pablo Trapero).

A filmtörténet is tudja ezt, hogy mást ne mondjak, az Ördög ügyvédje (The Devil's Advocate), Al Pacinóval és Keanu Reeves-szel, vagy a nekem máig alapvető Philadelphia, 1993-ból, ahol Denzel Washington szépít ugyan a képen, de egyrészt van min, másrészt mégis csak ott hangzik el a legjobb jogász-simfelés evör:

- Ügyvédek ezrei összeláncolva a tenger fenekén, mi az?

- Jó kezdet.

A Carancho azonban leginkább klasszikus vígjáték, az 1966-os Sógorom, a zugügyvéd (The Fortune Cookie) véres és dark változata. Annyira dark/film noir, hogy gyakorlatilag sötétben, esetleg lámpafénynél játszódik, ha véletlenül nappal van, a szereplők gyorsan behúzzák a függönyt. Sosa, a carancho (Ricardo Darín) ugyanis még csak nem is a csatos cipős kategóriában versenyez: engedélyét bevonták, a kártérítési maffiának kénytelen dolgozni.

Igen, ilyen is van: kártérítési maffia. Évente nyolcezer halott és több tízezer baleseti sérült az argentin utakon - ez kitermelte a saját alvilágát. Helyszínelő és nyomozó zsaruk, komplett baleseti sebészetek, és persze felhajtó és meggyőző verőemberek dolgoznak az "alapítványként" működő jogászbünözőknek. Ráveszik a sértetteket és/vagy a hozzátartozókat a pereskedésre, a kártérítés zömét kitevő sikerdíj fejében. A gyakorlatban: elsőként, a konkurens hiénát beelőzve kell érkezni a baleseti helyszínre, tunkolni a kórházi folyosókon, ha pedig nem történt semmi, kreálni álsérüléseket.

Kemény világ ez, bár Trapero filmjei - amit eddig láttunk legalábbis, vö. Leonera és az Elefante blanco, a rendező csinált ugyanis vígjátékot is, arról majd legközelebb - általában remekek ugyan, de nem az élet csillámpónis oldalát mutatják be, ellenkezőleg: a Leonera a női börtönben, az Elefante blanco Buenos Aires felszámolás alatt álló nyomornegyedében játszódik.

Sosát szegényt többször is pépesre verik a majdnem 2 órás mozi alatt, de ez normál üzleti kockázat, azt hiszem, szerinte is. Igazán akkor durvul el a helyzet, amikor úgy dönt, hogy kiszáll. Kiszáll, mert elveszti egy kedves kuncsaftját, részben a saját hibájából - kicsit túltolták a biztosítási csalást -, és kiszáll, mert szerelmes lesz.

A Leonera és az Elefante blanco apropóján vádoltam azzal Traperót, hogy amilyen arcbavágóan realisztikus módon mutatja be az élet legsötétebb bugyrait, a bádogvárosokat, drogkartelleket, a börtönkörletek világát, olyan elnagyolt, már-már közhelyes a szerelmi történetszövés. Nos, visszakozom, ez a Caranchóra nem igaz. Sosa egy fiatal mentőorvossal jön össze - Luján doktornőt Trapero állandó női főszereplője (felesége és cégtársa), Martina Gusmán alakítja, aki már ránézésre sem tizenkettő=egytucat szépség, karaktere pedig úgyszintén nem mindennapi: nem része a maffiának, de tud róla, mégis képes tiszta maradni a mocsokban, a stresszt, a vért, a halálokat és a halálos fáradtságot azonban csak keményen drogozva viseli. A lábfején szúrja magát.

Nem árulkodom, hogy összejön-e nekik kiszállni a bűnből, aki a Leonerát látta, bízhat benne, hogy van remény, aki viszont az Elefante blancót is, az gyanakodhat, hogy sajnos nem biztos:

 

 

 

Minden krétai hazudik. Cenizas del paraíso

cenizas.jpg

 

Nem hittem volna, hogy valaha is tetszeni fog egy film, aminek az első fél percében lelőnek egy lovat. Azt mondjuk erősen remélem, hogy a valóságban ló is csak annyira halt meg, amennyire a két főszereplő, a megfélemlíthetetlen és megvesztegethetetlen bírót játszó Héctor Alterio és az ő kismenye, Leticia Brédice. Cenizas del paraíso (Marcelo Piñeyro, 1997). A kép innen, az eredeti a filmes hírességek sétányán látható Buenos Airesben.

A film pszichokrimi, a törvényszéki változatból, hasonló az Oscar-díjas Campanella-filmhez, a 2009-es El secreto de sus ojos-hoz, nekem be is jött legalább annyira, talán másoknak is, mert ha Oscart nem is, de a spanyol Goya-díjat és még pár kisebb ezt-azt azért besöpört. Családi dráma, szerelmi és maffiás-korrupciós is egyszerre,  minden szálat következetesen kifejtve.

Ráadásul két zseniális színész, a már említett Alterio és Sbaraglia elviszi a hátán az egész sztorit, a bűntényeket kinyomozó, szintén nagy kedvenc színésznőnek (Cecilia Roth), ezúttal peche van: bár ő teszi a dolgát profin, de a színtelen-szagtalan (kifejtetlen?) karakterben, ami neki jutott, kb ennyi van, és nem több. Alterio és Sbaraglia, apa és fia ellenben annyira remekelnek, hogy feledtetni tudják, hogy a többi főszereplő, nos nem hoz többet, mintha a falum művházában kasztingoltak volna.

Kik is a többiek? A Sbaraglia-karakter Pablo két öccse: az orvos Nicolás és Alejandro, a fotós, illetve Alejandro nője, Ana. Brédice, az argentinmozik egyik ügyeletes jócsaja, itt még aligfelnőtt, nagyon fiatal nő, kétségtelenül dekoratív jelenség, ezt párszor a maga természetességében is módunk van megszemlélni, mégis úgy érzem, hogy a rendező túlértékeli a művésznő esztétikai erényeit. Az nagyon is hihető, hogy a három fivér egyemberként szexelne vele, az viszont kevésbé, hogy a legsötétebb érzelmeket képes kiváltani akár belőlük vagy bárki másból (jó hír, hogy Piñeyro tud valamit a férfi-esztétikumról is: Sbaraglia, mondhatni - bár mintha ezt már jeleztem volna, ha máskor nem, a szintén Piñeyro-mozi Plata quemada ismertetőjében -,  figyelemre méltó jelenség, ráadásul, nagy szerencsénkre, tényleg remek művész). És ejtsünk szót a mellék-mellékszerepre kárhoztatott Rita Cortréséről, méghogy a színészetben a tálentum a fontos, jajnemár, Gobbi Hildás karakter, láttuk már pszichopata szakácsnőként (Relatos salvajes), most a bíróság folyosóját takarítja. 

A Makantasis-család felsőközéposztálybeli, a hagyományait őrző görög bevándorló família: Costa, a papa, ahogy mondtuk, szigorú bíró, felnőtt fiainak jó apja, Pablóval kollégák is: nagyfia szintén jogászember. A három fiú szerető, jó testvér - ebbe az idillbe zavar be Ana, aki a legfiatalabb Makantasis-fivér, Alejandro Első Nagy Szerelmeként költözik be a közös villába, és aki történetesen éppen annak a maffiavezérnek az egyszem, elkényeztetett lánya, aki ellen az öreg bíró folytat egyre veszélyesebb nyomozást. Alejandro fülig szerelmes Anába, akit viszont lenyűgöz az egész család, ahogy a házvezetőnő kérdésére rajongó mosollyal mondja: igen, hozzámegyek Alejandróhoz, meg a többiekhez is, a fiúkhoz, a papához, és magához is.

Nicolás-szal túl is lépik a távolról rajongás határait, sőt, Pablóra is hatással van a nő, de ő ellenáll, a tippen az, hogy ő, ügyvédként többet tud Ana apja, Francisco Muro viselt ügyeiről.

Muro olasz, Makantasisék görögök, az olaszok maffiáskodnak, a görögök pedig tányérokat csapkodnak szirtaki közben, hát ezen az etnokaptafán még lehetett volna dolgozni kicsit, csak szólok. A görögség ugyanakkor mégis csak jó háttér: a súlyos családi dráma voltaképpen egy XX. század végére optimalizált sorstragédia, erős, színpadias, mégis odaillő jelképekkel: egyebek mellett a már említett lóhalál vagy a hamu, amiből a film címe is született. És persze a tánc, ezúttal a görög körtánc, a szirtaki, úgyis mint dialógus nélküli történetmesélés és vallomás, amiről már észleltük, hogy mennyire fontos kelléke a Piñeyro-moziknak: a meleg bankrablók tangóznak (már linkeltem a Plata quemadát), az anarchista öreg valcerozik (szintén Altero a Caballos salvajes-ben, ahol úgyszintén Sbaraglia a partnere), Roth és Ricardo Darín, a diktatúra elől bujkáló házaspár swingszerű összebújása a Kamchatkában.

Ilyen előzmények után történik két tragédia: Costas bíró lezuhan a bíróság épületének tetőteraszáról, majd valaki 15 késszúrással meggyilkolja Anát. Teller/Roth bírónő feladata, hogy kibogozza a szálakat: a Costas bíróval véletlen baleset történt-e, öngyilkos lett esetleg, netán megölték, s ki végzett Ana Muróval, összefügg-e a két eset. A Makantasis-fiúk nem könnyítik meg a nyomozást: mindhárman, külön-külön, egymást védve, magányos elkövetőként magukra vállalják Ana meggyilkolását. 

A film ugrál múltban és jelenben, ugyanazokat az eseményeket ismerjük meg a három fiú, majd az áldozat nézőpontjából, de semmi fölösleges ismétlés vagy unalom, végig pörög a több mint 2 órás mozi, sőt, néztem volna tovább is simán - amennyiben a befejezés elnagyolt kicsit, mintha a rendező is megunta volna a kétszáz kilométeres filmszalagját vagy csak megálljt parancsolt a költségvetés. Ahogy a bírónő mondja: "bármi történjék is velük, az nem lesz az igazság".

A film pedig:

 

 

 

 

 

Akarsz róla beszélni? Hombre mirando al sudeste

hombre-mirando-al-sudeste-aka-man-facing-southeast-1986-1.jpg

 

"Ha valaki haldoklik, maguk hagyják, hadd haljon meg. Valaki segítséget kér, maguk elfordítják a tekintetüket. Vannak, akik éhesek, maguk viszont eltékozolják, amijük van. Aki szenved a szomorúságtól, azt bezárják, hogy ne kelljen ránézniük. Aki módszeresen alkalmazkodik ezekhez a körülményekhez, el tudja kerülni az áldozatokat, mintha nem is léteznének, jólöltözött lehet, adózik, misére jár, de ne nekem ne tagadja, hogy beteg. A maga valósága elborzasztó, doktor. Miért nem hagyják csak egyszer abba az álszentséget, és keresik az őrülteket ezen az oldalon?"

Tényleg? Miért nem? Hombre mirando al sudeste (Eliseo Subiela, 1986).

Tudjátok már, hogy eléggé kedvelem Subiela mozijait. De ez a film most sokkal kevésbé - öncélúan? vajon mi az az öncél? - lila, mint amiket eddig nézegettünk. Alig három évvel vagyunk a katonai diktatúra bukása után, az elmúlthétév az állampolgárai és sokminden egyéb mellett gyűlölte és üldözte a pszichoanalízis tudományát is - a diszciplína védelme is a film, a drogok és az elektrosokk világán túli lélekgyógyításé. Freud és Jézus nyomán, illetve az amerikai sci-fi író, Phillip K. Dick hatása alatt.

Freudot a hozzáértő kritikusok mondják, hogy merre keressük a sztoriban, kb a lényeg: az érzéki örömökből nem feltétlen következik a boldogság. Jézus és az elmegyógyintézetben ápolt Rantes (Hugo Soto) között kicsit sem nehéz megtalálni a párhuzamot. Már csak külsőre sem: az aszkétikusan vékony, intelligens, szép arcú fiatal férfi prófétai jelenség, egyes filmkockák az arcunkba is vágják a hasonlóságot: templomi orgonán játszik, karmesterként tömegeket vezényel, betegtársai apostol/tanítványokként követik, később a szadisztikus kórházi rendszer ágyhoz kötözi fehér gyolcsokkal - pont mint egy stáció festménye egy barokk templomban, akárcsak a pillanat, amikor Beatriz - Beatriz Dick, tisztelet az inspirációnak - etetni próbálja az ölében fekvő élettelen testet.

Rantes apoteózisa maga a cselekmény: állítja, másik civilizációból érkezett, tanulmányoznia kell az emberiséget, de nem marad kivülálló szemlélő, segít, méghozzá a rászorulókon, a saját ételét is megosztja, de apróbb csodatételekkel is képes trükközni - ez az a pont, amiért a néző sejtheti, hogy Rantes valóban több és más, mint a bolondokháza szokásos lakói, az pedig, hogy kimagasló intelligenciája ellenére nem szökik meg, hanem beteljesíti a végzetét, ismét csak krisztusi párhuzam.

 A sztori rövid: Rantes bizalmas viszonyba kerül kezelőorvosával (Lorenzo Quinteros), a fásult középkorú Denis doktorral, aki kedvezményeket jár ki neki, így a fiú voltaképpen elégedett életet él az elmekórházban. Egészen addig, amíg az intézmény vezetése tudmást nem szerez az esetről, s az igazgató ukázba nem adja a hagymányos brutális "kezelési módszerek" használatát az egyébként csak ímmel-ámmal tiltakozó Denis doktornak.

Az erős befejezést igyekezem nem elspoilerezni, de tartok tőle, hogy, ha másból nem is, de a krisztusi párhuzamból már kitaláltátok. A film akár szcientológus kurzusmű is lehetne, mégsem a pszichiátria-ellenes bizniszegyház kapta fel (szerencsére), hanem a hollywoodi filmipar látott benne fantáziát, sajnos azonban (vagy nem sajnos?) nem hivatalos remake készült, hanem szimplán elschmittelték a sztorit. Így készült a K-Pax című Kevin Spacey-mozi 2001-ben. Spacey "Rantes" volt, K-Pax pedig a bolygó neve, ahonnan érkezett.

Subiela egy ideig perelte a filmet készítő Universalt a sztori miatt. A hollywoodiak azzal védekeztek, hogy Gene Brewer 1995-ben megjelent kisregényét vitték filmre, végül Subiela sokallta a költségeket és hagyta a fenébe a procedúrát. Akik mindkét filmet látták, állítják: a párhuzam letagadhatatlan, ilyen véletlen nincs, az argentin változat ellenben fényévekkel különb minőség. Én csak azt láttam, és tényleg remeknek tartom, ha nem is a megszokott, elsősorban az érzékeinket gyönyörködtető, költői mese, ellenkezőleg, meglehetősen nyomasztó tartalom, konkrét: simán kinyírnánk a Megváltót ma is, mert idegen a Rendszertől, de lehet, megnézem a másikat is - Spacey-t bírom a House of Cards óta nagyon -, ti pedig itt tudjátok az eredetit:

 

 

 

 

Sűrített hely. Un lugar en el mundo

odeon_fotograma.jpg

Visszatérő karakter az argentin mozikban a ghandisan szelid öreg anarchistáké: bankot, máskor vonatot rabolnak jótékony célokra, esetleg random tüntetnek vagy csak filozófálgatnak, de nagy felfordulást nem okoznak a világért sem. 

Elméletem szerint azért nem, mert pont ennyi viselhető el, ennyi képes rokonszenvet kiváltani a nyugati világ (ide értve a nagyvárosaiban mindenképpen európaias Argentínát) mozirajongó ballib értelmiségéből: a kommunista, aki a légynek sem árt = bátran rokonszenvezhetek vele, nem kezdenek zuhanásba a részvényeim, nem törnek be a kirakatok és biztosan nem sztrájkol a vasút, pont, amikor utaznom kellene.

És akkor hopp, itt van Mario (Frederico Luppi), a világot látott, középosztálybeli tanárember, aki egészen keményben nyomja: a film második harmadában fölgyújta a falusi gyapjú-szövetkezet teljes raktárkészletét, hogy ne adják el áron alul a helyi oligarchának. Un lugar en el mundo (1992, Adolfo Aristarain).

Mario Madridban vészelte át a katonai diktatúrát, hogy azután Agrentínába igen, de a fővárosba a rossz emlékek okán inkább ne térjen vissza. Meghúzza magát egy Isten háta mögötti faluban, orvos feleségével (Cecilia Roth) és kamasz nagyfiával. Mario falusi tanító lesz, még reggeli zsömlét is süt a lóháton érkező parasztgyerekeknek, Ana, a felesége háziorvos, akinek küldetése a helyi népek oltása a nyavalyák ellen, ebben egy remek karakterű fiatal apáca segíti önkéntesként. Fiúk, Ernesto (Gastón Batyi) segíti a munkájukat, szabad idejében pedig lovas kocsiján versenyezget a falusi postavonattal.

Ebbe az idillbe toppan be Hans, a spanyol geológus (José Sacristán), aki a helyi zöldbárónak dolgozik - kezdetben azt hazudják, hogy olajat keresnek a zsírosgazda saját földjén, utóbb kiderül, sokkal inkább a kisebb gazdák földjeit vásárolnák fel üveggolyóért, hogy azután vmi multinak adják tovább, ami vízierőművet tervez, hoteleket és általában kurvanagy fejlődést. 

Hans, annak ellenére, hogy a főgonosznak dolgozik, bizalmas barátságba kerül Mario családjával, afféle igazi jóminőségű kapcsolat, miközben utalnak rá jelek például, hogy egy másik planétán, egy másik életben közelednének egymáshoz Anával, szóba sem kerül, hogy kijátszák ezt a kártyát, egyszerűen tisztességesek mind, jó nézni, hogy létezik ilyesmi. Ahogy jó nézni Mario egyre esélytelenebb próbálkozását az ellenállásra - ok, nem _mindig_ jó nézni, a család birkáinak a torkát elvágó, a házára horogkeresztet mázoló csürhe támadása inkább nyomasztó, ha nem is meglepő fordulat például -, arra, hogy rábeszélje a falusiakat, hogy ne kapituláljanak a pénzeszsákoknak, ne adják se a földjeiket, se dömpingáron a gyapjút - az elkerülhetetlen kudarc közelsége vezet a kétségbeesett raktárgyújtogatáshoz.

Ami a film egyik gyengéje is: hihetetlen, hogy nem bukik le, de nem is keresik a gyújtogatót. Maga a keret sem érthető igazán: kicsit sincsen elmagyarázva, hogy Ernesto húsz év után minek és miért épp akkor tér vissza a faluba (spoiler: az apja sírjánál szomorkodni). Azért viszont nagy köszönet az alkotóknak, hogy nem használták a kínálkozó giccsklisét: nem mutatták be, mi lett húsz év múlva Ernesto tiniszerelmével, akit akkor a lány eléggé bunkó csicska - a zölbárónak dolgozó - faterja választott le a fiúról randa erőszakkal. Jobb, hogy ezt meghagyták a fantáziánknak, a tippem egyébként nem a szélescsípőjű, ötgyerekes, félig írástudatlan tehenész asszonyság, sokkal inkább, hogy prosti valamelyik közeli négyszámjegyű út kamionparkolójában. #írjuktovábbamozit

Az Un lugar... hasonló témát boncolgat, mint a tíz évvel későbbi Lugares comunes, a szintén Aristarain-Luppi mozi: mihez kezd a faltól-falig könyvek között élő, (jó értelemben vett) magasértelmiség, amikor kénytelen szembesülni a könyvtároktól messzi világgal, mihez a balos gondolkodó, ha látja, a romantikán túli valóságban milyen brutális és egyszersmind milyen megalkuvó a proletariátus, amit pedig őneki hivatalból babusgatnia kellene. A később készült film irodalmi igényű szöveggel narrált filmes esszé, az Un lugar... azonban kőkemény western. Nekem bejön mindkettő, talán ez a második (időrendben első) jobban üt.

Mások is kedvelhették. Nagy meccs folyt ugyanis az Oscar-jelöléséért a nemangolnyelvű mozi kategóriában. Argentína azonban végül a már szintén posztot Subiela-alkotást, az El lado oscuro del corazónt küldte versenybe. Hogy jól tették-e, el lehet rajta vitatkozni. Tudjátok, drága Olvasók, hogy hatalmas Subiela-rajongó vagyok, az El lado... pedig különös kedvencem. De. Legyünk objektívek: az a film annyira elvontan lila, hogy a fal adja a másikat. Esélye sem volt (és ugye tényleg nem volt) elvinni a szobrocskát a művészetet csak bizonyos korlátok között elviselő Filmakadémiától.

Aristarain mindenesetre futott még egy kört: arra hivatkozva, hogy uruguayi felesége volt a jelmeztervező és besegített a forgatókönyvbe is, a montevideói filmes tótumfaktumok áldásával uruguayi színekben nevezték a mozit. Ráadásul sikerrel: az Un lugar... bekerült a végső körös jelöltek közé. Csakhogy a hollywoodi Filmakadémia - formálisan egy mexikói újságíró leleplező cikkéből - tudomást szerzett róla, hogy vitatottak a mozi jogai, s a filmet így kizárták a versenyből. Ez nem túl gyakori retorzió, összehasonlításképp itt egy magyar cikk a visszavont jelölésekről, ami azonban sajnos tuti, hogy nem teljes, hiszen egy példa egészen biztosan hiányzik belőle, történetesen éppen ez.

Más versenyeken tarolt az Un lugar.., ezek azonban mind a latin világ "belső" megmérettetései (Goya, Cóndor del Plata, Concha de Oro), a hispán közegen túli dicsőség sajnos elmaradt a kínos belháború miatt.

Mi azért megnézhetjük, például itt: