argentin mozi

Minden krétai hazudik. Cenizas del paraíso

2018. október 27. - cruz del sur

cenizas.jpg

 

Nem hittem volna, hogy valaha is tetszeni fog egy film, aminek az első fél percében lelőnek egy lovat. Azt mondjuk erősen remélem, hogy a valóságban ló is csak annyira halt meg, amennyire a két főszereplő, a megfélemlíthetetlen és megvesztegethetetlen bírót játszó Héctor Alterio és az ő kismenye, Leticia Brédice. Cenizas del paraíso (Marcelo Piñeyro, 1997). A kép innen, az eredeti a filmes hírességek sétányán látható Buenos Airesben.

A film pszichokrimi, a törvényszéki változatból, hasonló az Oscar-díjas Campanella-filmhez, a 2009-es El secreto de sus ojos-hoz, nekem be is jött legalább annyira, talán másoknak is, mert ha Oscart nem is, de a spanyol Goya-díjat és még pár kisebb ezt-azt azért besöpört. Családi dráma, szerelmi és maffiás-korrupciós is egyszerre,  minden szálat következetesen kifejtve.

Ráadásul két zseniális színész, a már említett Alterio és Sbaraglia elviszi a hátán az egész sztorit, a bűntényeket kinyomozó, szintén nagy kedvenc színésznőnek (Cecilia Roth), ezúttal peche van: bár ő teszi a dolgát profin, de a színtelen-szagtalan (kifejtetlen?) karakterben, ami neki jutott, kb ennyi van, és nem több. Alterio és Sbaraglia, apa és fia ellenben annyira remekelnek, hogy feledtetni tudják, hogy a többi főszereplő, nos nem hoz többet, mintha a falum művházában kasztingoltak volna.

Kik is a többiek? A Sbaraglia-karakter Pablo két öccse: az orvos Nicolás és Alejandro, a fotós, illetve Alejandro nője, Ana. Brédice, az argentinmozik egyik ügyeletes jócsaja, itt még aligfelnőtt, nagyon fiatal nő, kétségtelenül dekoratív jelenség, ezt párszor a maga természetességében is módunk van megszemlélni, mégis úgy érzem, hogy a rendező túlértékeli a művésznő esztétikai erényeit. Az nagyon is hihető, hogy a három fivér egyemberként szexelne vele, az viszont kevésbé, hogy a legsötétebb érzelmeket képes kiváltani akár belőlük vagy bárki másból (jó hír, hogy Piñeyro tud valamit a férfi-esztétikumról is: Sbaraglia, mondhatni - bár mintha ezt már jeleztem volna, ha máskor nem, a szintén Piñeyro-mozi Plata quemada ismertetőjében -,  figyelemre méltó jelenség, ráadásul, nagy szerencsénkre, tényleg remek művész). És ejtsünk szót a mellék-mellékszerepre kárhoztatott Rita Cortréséről, méghogy a színészetben a tálentum a fontos, jajnemár, Gobbi Hildás karakter, láttuk már pszichopata szakácsnőként (Relatos salvajes), most a bíróság folyosóját takarítja. 

A Makantasis-család felsőközéposztálybeli, a hagyományait őrző görög bevándorló família: Costa, a papa, ahogy mondtuk, szigorú bíró, felnőtt fiainak jó apja, Pablóval kollégák is: nagyfia szintén jogászember. A három fiú szerető, jó testvér - ebbe az idillbe zavar be Ana, aki a legfiatalabb Makantasis-fivér, Alejandro Első Nagy Szerelmeként költözik be a közös villába, és aki történetesen éppen annak a maffiavezérnek az egyszem, elkényeztetett lánya, aki ellen az öreg bíró folytat egyre veszélyesebb nyomozást. Alejandro fülig szerelmes Anába, akit viszont lenyűgöz az egész család, ahogy a házvezetőnő kérdésére rajongó mosollyal mondja: igen, hozzámegyek Alejandróhoz, meg a többiekhez is, a fiúkhoz, a papához, és magához is.

Nicolás-szal túl is lépik a távolról rajongás határait, sőt, Pablóra is hatással van a nő, de ő ellenáll, a tippen az, hogy ő, ügyvédként többet tud Ana apja, Francisco Muro viselt ügyeiről.

Muro olasz, Makantasisék görögök, az olaszok maffiáskodnak, a görögök pedig tányérokat csapkodnak szirtaki közben, hát ezen az etnokaptafán még lehetett volna dolgozni kicsit, csak szólok. A görögség ugyanakkor mégis csak jó háttér: a súlyos családi dráma voltaképpen egy XX. század végére optimalizált sorstragédia, erős, színpadias, mégis odaillő jelképekkel: egyebek mellett a már említett lóhalál vagy a hamu, amiből a film címe is született. És persze a tánc, ezúttal a görög körtánc, a szirtaki, úgyis mint dialógus nélküli történetmesélés és vallomás, amiről már észleltük, hogy mennyire fontos kelléke a Piñeyro-moziknak: a meleg bankrablók tangóznak (már linkeltem a Plata quemadát), az anarchista öreg valcerozik (szintén Altero a Caballos salvajes-ben, ahol úgyszintén Sbaraglia a partnere), Roth és Ricardo Darín, a diktatúra elől bujkáló házaspár swingszerű összebújása a Kamchatkában.

Ilyen előzmények után történik két tragédia: Costas bíró lezuhan a bíróság épületének tetőteraszáról, majd valaki 15 késszúrással meggyilkolja Anát. Teller/Roth bírónő feladata, hogy kibogozza a szálakat: a Costas bíróval véletlen baleset történt-e, öngyilkos lett esetleg, netán megölték, s ki végzett Ana Muróval, összefügg-e a két eset. A Makantasis-fiúk nem könnyítik meg a nyomozást: mindhárman, külön-külön, egymást védve, magányos elkövetőként magukra vállalják Ana meggyilkolását. 

A film ugrál múltban és jelenben, ugyanazokat az eseményeket ismerjük meg a három fiú, majd az áldozat nézőpontjából, de semmi fölösleges ismétlés vagy unalom, végig pörög a több mint 2 órás mozi, sőt, néztem volna tovább is simán - amennyiben a befejezés elnagyolt kicsit, mintha a rendező is megunta volna a kétszáz kilométeres filmszalagját vagy csak megálljt parancsolt a költségvetés. Ahogy a bírónő mondja: "bármi történjék is velük, az nem lesz az igazság".

A film pedig:

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr8014325593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.