argentin mozi

Színház az egész: tanulságok kezdő forradalmároknak. El dedo en la llaga

2018. október 02. - cruz del sur

1324_pel_02des1.jpg

 

Két spanyol vándorszínész és egy középiskolai irodalomtanár forradalmat csinál egy alapvetően erősen rétegigényeknek szóló avantgarde színházi előadással. Nagyon helyesen teszik: öntudatot adnak az apátiába sűllyedt argentin kisvárosnak, megmutatják, hogy ér, sőt, nagyon is lehetséges szembe menni olyan hatalmasságokkal, mint a választásra készülő korrupt polgármester és az általa erőltetett baljós gigaberuházás, a tájidegen, a helyi üzletek letarolásával fenyegető ötcsillagos szálloda. El dedo en la llaga (1995, Alberto Lecchi)

Hahó, fiúk, erre is jöhetnétek.

Nyilván nem mindenki egyformán rebellis. A színészek közül például Eduardo (Karra Elejalde) inkább az, mint komája, Ángel (Juanjo Puigcorbé), akit néha mintha kínosan is értintene, hogy társa naponta háromszor megy neki kb a Téli Palotának. Eduardo régi cimborája, Tolosa (a mindig és ezúttal is nagyszerű Dario Grandinetti), bölcsészember, afféle fehérgalléros munkásvezér: a balos uruguayi írót, Eduardo Galeanót - Las venas abiertas de América Latina - idézve odabasz az imperalista agressziónak a diákjaival működtetett félkalóz rádióadón, és megtapsolja a színészeket, akik bolonddá teszik előadásukkal a helyi tenderarisztokrácia mulatságát. Ami történetesen tömegverekedéssé fajul - de Tolosa és Eduardo így legalább üdvözölheti egymást iksz év után. Rács mögött az őrizetben.

Persze hogy a kínos előzmények nyomán a végtelenül felcsúti polgármester minden követ megmozgat, hogy Eduardo és Ángel ne léphessenek fel többet a városban. Csakhogy ők éppen erre készülnek: Tolosa diákjaival hoznának össze egy előadást, rendbe is teszik hozzá a romos színházépületet, hogy azután beleálljanak a hadviselésbe nem csak a polgival, de még az eléggé karhatalmistaként viselkedő karhatalmistákkal is.

Elspoilerezem, mert nem megy másképp levonni a tanulságot: miután mindenhonnan kitiltják és mindenhol zaklatják őket, egy romos gyárudvaron, zártkörű rendezvény, úgyis mint születésnapi mulatság címen csak megtartják végül az előadást. Segítőik jellemfejlődése klasszikus színházakat idéz: a kisváros népe kezdetben zászlólengetve támogatta a polgármestert, Tolosa diákjait pedig csak ímmel-ámmal érdekelték a közügyek, majd fokozatosan, kezdetben aggódva, később egyre lelkesebben felsorakoztak mind a lázadó művészek mellett. Mígnem elegen lettek ahhoz, hogy ...

... hogy győzzenek? Na ezt pont nem tudjuk meg, a film csak annyiban szól a holnapról, hogy Ángel becsajozott, helyben maradna, Eduardo pedig egymaga folytatja a vándoréletet. De a csatát megnyerték, ami kezdetnek és példázatnak sem rossz.

Nehéz és fájdalmas átlépni a jól begyakorolt beszariság árnyékát? Persze, hogy az, alighanem a film címe is erre utal, az eredete bibliai, Szent Tamás apostol nem hitt Krisztus feltámadásában, meg kellett fogdoznia a sebeit, hogy tényleg ő tért-e vissza - a spanyol kifejezést az ujjal sebbe nyúlkálásról leginkább a magyar sebfeltépéssel rokon értelemben használják: fájdalmas dolgok említésekor.

Eduardo és Ángel darabja pedig (Mirando por la ventana) kicsit sem volt forradalmi: ablakon kibámuló pasik kommentálják, a kortárs standupokhoz, esetleg a középkori farce-ok vásári komédiásaihoz illő aktualizálással és rögtönzéssel, amit maguk körül észlelnek. Voltaképpen ezt simán lehet monológban is művelni, ha már Eduardo magára marad. Lecchit amúgy is a magányosság ábrázolójának ismertük meg nemrég az Una estrella y dos cafés bizarr szerelmi háromszögében.

Ez a film pedig itt nézhető meg:

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr8214273753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.