argentin mozi

A Halál és a fiúka. El lado oscuro del corazón

2018. augusztus 26. - cruz del sur

ellado3.jpg

 

 

Kicsit sem érdekel, hogy a nők mellei olyanok-e mint a magnóliák vagy mint az aszalt füge. A bőrük őszibarck-e vagy smirgli. Úgyszintén totál hidegen hagy, hogy hajnali lehelletük afrozidiákum vagy rovarírtó inkább. Kész vagyok elviselni, ha az orruk első helyezést nyerhet a sárgarépakiállításon. Csakhogy! - és ebben hajthatatlan vagyok, nem bocsájtom meg nekik semmilyen ürüggyel sem, ha nem tudnak repülni.

Tényleg ez lenne a legmacsóbb mondás az egyetemes filmművészetben, ahogy ez a kritika írja? Jaj, dehogy. A recenzens totális félreértésben van, még akkor is, ha a fenti idézet többször is ismétlődik, mindannyiszor, amikor a főhős, a random szex utáni csömörben megnyomja az éjjeliszekrényén található gombot, a franciaágy átellenes oldala bebillen, és a vonatkozó hölgy eltűnik a sűllyesztőben. El lado oscuro del corazón (1992, Eliseo Subiela)

Heló, kedves kritikus kolléga, ez a szöveg éppen a húspiaci macsóság ellentéte. Oliverio (Dario Grandinetti), vagabund költő a szerelmet keresi, meglehetősen intenzíven, a "repülés" perszehogy jelent falrengető orgazmust, de a lélek repülését is, éppen, mint a már posztolt Subiela-moziban, a No mires para abajo-ban, amikor a fiú-főhős szex közben messzi idegen városok képeit látta.

A nő, akit Oliverio keres, aki tud repülni, létezik, egy montevideói prosti személyében (Ana Ballesteros). Csakhogy, mint minden életművészt, Oliveriót bensőséges, félelemmentes viszony fűzi a Halálhoz (Nacha Guevara), a titokzatos szépasszonyhoz is, akivel flörtöl, de akivel olykor megalázóan - macsómódra! - viselkedik, ám aki mégis kéretlen követi mindenfelé, újra, meg újra felbukkan az életében. De egyelőre nem csábítja magával, viszont mellette marad akkor is, amikor a Nő, Aki Tud Repülni (mégis, mármint a tudása ellenére is) repülőre száll Európa felé, és amikor a tovább folytatott szerelemkeresés veszélyes - és kifejezetten feminista, de nincs spoiler pont a slusszpoénról, bocsánat - fordulatot vesz.

Ennyi lenne a sztori, de már tudhatjuk, hogy Subiela mozijaiban, ha nem is másodlagos a meseszerű, ősi és frissen kieszelt jelképekkel átszőtt történet, de nem fontosabb, mint a képek (látvány) és más művészetek egysége, leginkább, sőt ebben a filmben talán méginkább, mint más mozikban, a költészet. Oliverio költő ugye, öreg cimborája szobrász, aki leginkább genitáliákról készít alkotásokat, és aki kommunaszerű életközösségben él francia akcentussal beszélő nyelvtanár barátjával és számos szeretőikkel. Az összes szereplő közül Ana, a prosti az egyetlen akinek van munkája - bocs, a Halálnak is van, lám, csak a nők dolgoznak itt is, dehogy macsó ez a film -, és aki egyáltalán fontosnak tartja, hogy munkával szerezzen pénzt. Oliverio leginkább koldul: például verseket szaval a pirosnál álló autók sofőrjeinek, esetleg afféle Cyrano módjára bértollnokoskodik a Río de la Plata partmenti sétányán lacikonyhát vezető séfnek: ő a versekkel csajozni tud, cserébe vacsorát szervíroz a három bohém cimborának.

A gyakran dialógus helyett is szavalt versek alapvetően latin-amerikai XX. századi klasszikusok, például az uruguayi Mario Benedetti művei. Itt például szerelmes levélként szolgál Benedetti No te salves című verse (Hajdrák Tímea magyar fordításában itt olvasható, a poszt pedig folytatódik a videó alatt, el ne fuss).

 

 

A teljes filmet megnézheted itt (már marketingoltam többször az INCAA oldalát, reggelj, oszt mozizz jogtisztán, remek minőségben, hajrá).

Elképzelhető, hogy megosztó lehet a néhol vicces, máshol fennkölt szűrreál, ráadásul a kicsit sem rövid mozinak a 2 óra, én azonban meglehetősen kedvelem Subiela filmjeit (volt is már, lesz is majd még), ha olykor nem is értem, mert talán nem is lehet, vagy csak éppen én nem vagyok eléggé elvont, akkor is gyönyörködtet, de általában érteni vélem: a film+művészet kifejezésben nem véletlen szerepel a "művészet" szó, ez itten _az_, tényleg nem kell megijedni. Külön üdítő jelenség, hogy a saját emelkedett üzenetét sem veszi túl komolyan a Mester, helyi értékén kezeli például a költészet úgynevezett hatalmát, ami a pirosnál gőgösen kiadott baksisokban és kifőzdés sülthúsban mérhető, esetleg kikötői kabarék bárpultjánál lehet kábítani vele a felsőkategóriás kurvákat.

"Labdám, mit földobtam a parkban/Nem hullt a földre még." (Kálnoky László fordítása) Az idézet az Olivierióhoz hasonlóan bohém walesi bárd, Dylan Thomas Ha a lámpák égnek (Should lanterns shine) című verséből való, az idézet spanyol fordítását Subiela a film mottójává tette. Ha már Dylan, méghozzá Thomas, akár kölcsönözhette volna a (talán) legismertebb versét is (Libor Zoltán ford.). A halál uralma véget ér.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr1914203949

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.