argentin mozi

Még a Holdon is seggfej a szomszéd. El hombre de al lado

2018. március 17. - cruz del sur

allado.jpg

 

Ha mindenkinek idióta a szomszédja, akkor vajon hol laknak a normális emberek? Úgy látszik nem csak engem foglalkoztat a kérdés. El hombre de al lado (2009, Mariano Cohn, Gastón Duprat).

Na de melyikőjük a seggfejebb? Erre nehéz a válasz. Kezdetben a néző, akit kergetett már őrületbe a feje felett berendezett waldorf-óvoda éppúgy, mint a szomszéd hobbitelkesek flex-koncertjei - vajon van még tárgy a faluban, amit nem vágtak ketté? ismét egy kínzó kérdés - és kizárólag hétvégi sziesztaidőben kivitelezhető fűnyírása, lehetőleg fűkaszával, mert az hangosabb, hajlamos Leonardóval (Rafael Spregelburd) rokonszenvezni. Hiszen a szembeszomszéd, Victor (Daniel Araóz) virtigli tapló, totálisan érzéketlen a személyes tér fogalmára, tolakodik, úgy a zajongásával, mint a kéretlen barátkozásával, persze ravasz paraszt, dehogy akar ő barátkozni, csak falat bontana, de reméli, könnyebb letörni az ellenállást, ha koma áll szemben a komával.

Hát nem. Mármint nem könnyebb. De hamar kiderül, az sem igaz, hogy Leonardo az ártatlan áldozat, áldozatnak éppenséggel áldozat, de szépen törleszt a váratlan filmvégi fordulatban, amit csak azért sem spoilerezek el most. Több mint másfél órás a mozi, nem mondom, hogy nem lehetett volna még vagdosni, voltaképpen az utolsó 20 percre pörögnek föl a népek, a film eleje kb annyi, mint a legrövidebb összefoglaló: Victor ablakot nyitna a falán, rálátással Leonardo puccos házára, "csak hogy elcsípjek egy kis napfényt, amiben te bővelkedsz", Leonardo azonban ellenáll, félti a privátszféráját a rálátástól, és megbolondul a falbontás zajától.

Leonardo saját maga paródiája, egy végtelenül sznob hipszter, szupersikeres formatervező, akinek házát múzeumként csodálják a La Plata városba csak ezért ellátogató további sznobok: a svájci-francia sztárépítész, Le Corbusier egyetlen munkája az amerikai kontinensen. A ház tényleg üt, a berendezés azonban típusos méregdrága dizájngiccs, újjáélesztett hatvanas évekbeli műanyag kagylófotelek és borzongatóan rózsaszínű Che portré a kamaszlány szobájában. Kedvenc jelenetem amikor Leonardo egy buli végén kicsit bemakonyálva terpeszkedik a dizájnkanapén a barátjával és kortárs zenét hallgatnak, átélve, műértően. A rémesen idegesítő zene egyik effektje különösen tetszik nekik - egészen, addig amíg gyanús nem lesz, hogy ez valójában Victor kopácsolása újfent. 

 

 

Leonardo és az ő sikeres élete csak díszlet: a lányához nem tud szólni, mert a kiscsajt nem érdekli, amit mondana, őt végig a fülében fülhallgatóval látjuk, a felesége elutasítja a közeledését - viszont leuralja, megtorpedóz például minden tétova békülési kísérletet Victorral -, és a csajozás sem az erőssége. Ahogy próbálkozik a tanítványánál - kb így: egyedül vagyok a hétvégén, maradj itt, keféljünk -, nem is nagy csoda - ez az a pont, amikor eléggé felmerül, hogy biztos-e, hogy csak a plebejus Victor a bunkó.

Mintha nem is egymás ellenfelei/ellenpontjai lennének, hanem kiegészítői. Victor is úgymond művész, ujj-bábszínház a hobbija, a díszletet ételmaradékok, felvágottcafatok és fél banán adják, s fémhulladékból készít szobrokat, óriáspinát és tangózó robotokat például, Leonardo és neje kellőképpen le is nézi, miközben a laikus nézőnek, nekem például, el kéne magyarázni, hogy miért értékesebb alkotás a rózsaszínű Che a piros-fekete óriás vaspinánál. Victor ha nem is bátor, de legalább nem beszari és sunyi alak, ellentétben Leonardóval, viszont vissza is él a zord külsejével, olykor például eléggé fenyegetőnek tűnik a fellépése. Ehhez képest ... (itt lenne a spoiler, de nem lesz, komolyan gondoltam).

Vicces fekete komédia, ha egy epizód lenne a Relatos Salvajes-ből, a helyén is lenne, de így hosszú, bár a kritikák imádták, és díjakat is szépen kaszált, nekem mégis volt egy ilyen érzésem. Ellentétben azonban Damián Szifron mozijával, itt nem annyira a szórakoztatáson van a hangsúly, hanem az üzeneten. Hogy létezhet-e párhuzamosan, megfér-e vajon egymás mellett a kasztszerűen elkülönült társadalmi osztályok világa, megértik-e egymást a milliós dizájnfotelek tulajdonosai a befőttes üvegből zsíros cupákokat evőkkel. Hát pont nem.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr8013748986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.