argentin mozi

Gyerekként tudtál járni? Pies en la tierra

2018. január 04. - cruz del sur

 

pies2.jpg

 

Aki maga is szeret úton lenni, úgy értem, nem nyaralni, nem turistáskodni, hanem utazni, úton lenni, vándorolni, tudja, hogy mennyire jó arcát mutatja ilyenkor az emberiség. Idegenek segítenek, akár kéretlenül is. Pár óra alatt mélyebb barátságok szövődnek, mint az egy helyben töltött évtizedek alatt - hogy azután, a következő elágazásnál legtöbbször véget is érjenek, de az emlékük velünk maradjon, amíg csak tart az út, nem csak az, amin elindultunk, hanem minden, amit az utunknak szoktunk hívni. 

Aki szeret úton lenni, tudja, hogy az út megváltoztat. Bölcsebbé tesz, válaszokat ad, s ha meg nem is oldja a problémákat - nem okos, aki azért utazik, hogy felejtsen: nem fog -, de relativizálja, helyükre teszi őket.

Aki szeret úton lenni, szereti a road movie-kat.

Nem csoda, hogy az amerikai kontinens erős road movie-ban, Agrentína is az. Az európai szemmel lenyűgöző távolságok, a metropoliszoktól eltávolodva végtelen tájak szinte mágikusan vonzanak a helyváltoztatásra.

Különösen, ha valakinek muszáj elhaladnia. Mint a koraharmincas Juan-nak (Carlos Belloso), aki kerekes székben él a Buenos Airestől 500 kilométerre Északra lévő Paraná-torkolatnál, paradicsomian szépséges környezetben. Halat árul a gyér forgalmú főút mellett. Segítségre szorul a mindennapokban, ezért anyja halála után meg kell keresnie legközelebbi hozzátartozóit, a csaknem 200 kilométerre élő unokanővérét és annak lányát. De legfőképpen saját magát kell megtalálnia. Pies en la piedra (2012, Mario Pedernera).

 

Bár a falubeliek kedvelik a hallgatag Juant, szinte búcsú nélkül, dacosan vág neki az útnak. Kűzd, izzad, szenved a tekeréstől, de halad. És ismerkedik. Csupaszív, egyszerű népekkel. Szállást, ételt kap, ölelést. Szállítják platón, utasfülkében, meglepetésként motort is szerelnek a kerekes székéhez, ha pedig a motor elromlik, ingyen javítják. Sosem fogadnak el pénzt tőle.

Még kutyát is kap az útra, társaságnak - bevallom, rettegtem, hogy valami rossz fog történni a kutyával, minden filmnél ettől félek, ha felbukkan egy állat. De nem. A kutya lesz az, aki elhagyja Juant. Saját döntése. Az egyik állomáson, ahol, ahogy szokták, szeretettel fogadják őket. Egy másik kutya társaságát választja. Hendikepes, öreg, rosszlábú kutyáét. Kicsit pironkodva, bizonytalanul csóválva kér engedélyt maradni és ugatva köszön el. "Ne aggódj, gondját viselem" - engedi útra Juant a házigazda.

Ahogy érzi Juan az ismeretlenek szeretetét, úgy nyílik meg ő is, válaszol a minden más esetben illetlenül indiszkrétnek tűnő, itt mégis szívből jövő érdeklődést tükröző kérdésekre.

Gyerekként tudtál járni?

Így tudhatjuk meg mi is, fokozatosan, mondhatni, ha megfelelő szó lenne, lépésről lépésre: tíz éve él kerekes székben, apja autóbalesetben veszette életét, ugyanabban a szerencsétlenségben, amiben Juan súlyosan sérült. A film vége felé látjuk is a helyszínt, az út melletti emlékhelyet virágokkal, kereszttel.

Juan nem csak ott sír, többször is látjuk könnyezni - minél gyakrabban, annál jobban érezni, hogy oldódik az elfojtás. Már nem a "jó nekem így" típusú, rövid válaszokat adja, hosszabban beszél. Sőt, felel is a vándor zenész hosszas bíztatására, ami így hangzott:

"Mi az, amit tényleg szeretnél? Nyisd ki a szíved! Tudom, hogy vágysz valamire. Gondolj rá és áruld el nekem, mi az, barátom!"

Nem halljuk, mit mond, csak látjuk a következő képben, hogy Juan helye az anyósülésen üres, fenn ül az autó tetetéje rögzített, összehajthatatlan székében, és élvezi, ahogy a menetszél az arcába vág.

Hamarosan megérkezik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr5013550503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.