argentin mozi

Nehézjellemű lúzerek szép szerelme. El mismo amor, la misma lluvia

2017. december 02. - cruz del sur

Vajon mi az érdekes egy korrupt, de még annak is balfasz színi kritikus és a nyughatatlan örök tinilány évtizedeken át tartó viharos szerelmén? A bármilyen rezsimmel következetes beszarian kollaboráló munkatársak, barátok sztorijain? A gyorstalpaló társadalomelméleti OKJ-tanfolyam jegyzeteiből lopott kliséken és hollywoodi közhelyeken?

Hogy a film jó. Ha annak nézzük, ami: hogyan cseszi el bárki (mindenki) az életét, üzembiztosan ahol csak lehet, és hogy létezik-e második (sokadik) esély. Tanulságnak pedig levonható ismét és ismét, hogy 1. csicskának lenni már középtávon is lebetegít, 2. Ricardo Darín remek színész és meglehetősen jó pasi sokoldalú karakter, a legellenszenvesebb figura nyüglődését is szívesen nézem két órán át, ha ő adja.  El mismo amor, la misma lluvia (1999, Juan José Campanella).

 

Jorge (Ricardo Darín) született áruló. Megcsalja saját írói tehetségét és a hivatását: szerelmes történeteket ír egy bulvármagazinba, ahelyett, hogy novellákat és drámákat szerezne, sőt, a gyűlölt színikritikusságot is felvállalja némi hiszti után, hogy aztán bepróbálkozzon egy rendező megzsarolásával: 500 dollárt kér a pozitív kicsengésű recenzióért. Megcsalja a barátait is: nem áll ki a kollégája mellett, nem segíti, amikor a diktatúra a tiltott-tűrt dobozba tenné őt, közös főnökük pedig nem mer neki munkát adni. Miután az újságíró konkrét belehal a mellőzöttségbe, simán megtartja hitében az árváját, miszerint a szerkesztőség hősként oroszlánkodott az apjáért

A később, már a demokráciában, a kapitalista fellendülés idején a "megváltozott médiafogyasztási szokásokra", az elvárt egyre bulvárosabb és bulvárosabb tartalomiparra besokalló másik kolléga is magányos harcos: miközben az új, fiatal kiadóvezetővel dzsihádol, munkatársai hallgatnak (utóbb, miután állás nélkül marad, igyekeznek ugyan segíteni rajta, de ez nem több, mint baksis, búcsucédula a lelkiismeret-furdalás ellen, semmiképpen sem szolidaritás). Megcsalja és kihasználja a havercsajt is: úgy tesz, mintha nem venné észre a lány, nos a barátkozástól eltérő jellegű kötődését, inkább tartja őt mint végtelenítve aktivizálható társalkodónőt, lelki szemetest és mozikísérőt.

Egyetlen barátjával marad fenn éveken át Jorge kapcsolata, csakhogy ez a barát, Roberto (Eduardo Magasszőkeférfi Blanco) a közvetlen főnöke is egyben, ami nem sokat szépít a jellemrajzon.

És ami a legfontosabb, Jorge megcsalja élete szerelmét, rögtön a kapcsolat elején, az elköteleződéstől rettegve. Laura (Soledad Villamil) őszintébb figura benyomását kelti, sőt, mintha szorgalmasan locsolgatná is a Miss Rómaijellem szobrát: patáliázik vagy csak szemforgat, szituációtól függően, amikor árulást szimatol. Csakhogy ő maga is élethazugságot épített: dühből, hogy Jorge lefeküdt valami ribanccal, hozzámegy az exéhez, akit ugyan éveken át hiába várt haza, miközben az illető a művészetét pallérozta Montevideótól Párizsig, és akibe nem szerelmes. Gyereket szül neki, elhiszi, hogy a boldogsághoz nem kell, sőt tilos lángolni. Végül elválik.

Jorge nem hogy hasznot nem húz az árulásaiból, ellenkezőleg. Egytől egyig lebukik minddel, egyre mélyebbre süllyed, erősen iszik, majd begyógyszerezi magát, Roberto hánytatja vissza az életbe.

Mindez közel húsz éven át (120 percen keresztül), a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenesek közepéig történik, a díszletet az argentin történelem kacskaringói adják: a már puhuló diktatúra, a Malvin/Falkland háború, a demokrácia kezdete a prosperitással és a kezdődő gazdasági válság. Nem jó üzenet a rendezőtől az összekacsintás: ahogy szerethetővé tesz ellenszenves karaktereket, mintha falazna a történelmi szörnyűségeknek is: innen, tízezer kilométerről sem hihető, hogy a katonai diktatúra legszörnyűbb akciója a kocsmai razzia lett volna például. Úgy tesz, mintha elítélné, de végül is felmenti magát a társadalmat, és a megalkuvó, túlélésre (eléggé bénán) játszó szereplőket.

Juan José Campanella komédia-trilógiát szentelt a kisemberek túlélési gyakorlatának, a főbb szerepekben Darínnal és Blancóval: a már posztolt Luna de Avallaneda, az El hijo de la novia, és ez a film, ami az első a sorban. Tanulságos, bár én nehezen vágom, hogy egy ilyen _tényleg_nagy mozgókép-kultúrával büszkélkedő országban a rendezők miért skatulyázzák be a legnevesebb színészeiket gyakorlatilag egyetlen karakterbe. Darín elég menő lett, na jó öregedett is ahhoz, hogy az utóbbi évekre kitörjön a sármos harmincas, majd negyvenes pasi szerepéből, és játszon például elvadult erdei nomádot (Nieve Negra) vagy a poszttraumás stresszbe, a lelkiismeret-furdalásba kb betekeredett veteránt (Kóblic). De Eduardo Blanco kétballábas ügyeskedő marad, aki még szexelni is vígaszágon szokott (az El mismo amor...-ban pl. Laura barátnőjével), a konzumizálódó újságírás ellen lázadó politkai zsurnalisztát, Márquezt formáló Ulisses Dumont ugyanazt a munkásvezért adja, mint a szintén megposztolt Conversaciones con mamá-ban, 2004-ben, négy évvel a halála előtt.

Laura és Jorge pár évtized kihagyás után, a film végére éppúgy közelednek egymáshoz, mint Darín és Villamil tíz évvel későbbi karakterei tették az El secreto de sus ojos-ban, de most nem teszem fel szavazásra, hogy dugnak-e végül, mert úriasszony biztosra nem.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr4813405013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.