argentin mozi

A legszomorúbb vígjáték. Luna de Avellaneda

2017. október 29. - cruz del sur

Ötletem sincsen, miért komédiaként tartják számon. Hosszú, 2 óra 23 perces film, de többször kell szomorkoni rajta, mint nevetni. Nevetni legfeljebb azon, hogy a sztori akár mifelénk is játszódhatna: gazdasági válságba süllyedt, elfelejtett kisváros valaha szebb napokat látott munkásnegyedében. Luna de Avellaneda (Juan José Campanella, 2004).

Ahol szennyezett, szemetes, döglöttállatos tavon csónakáznak a szerelmesek. Ahol a szerető párok, régi barátok is eltávolodnak egymástól a nyomasztó mindennapok fel nem dolgozott stressze miatt.  Ahol a csődközeli klub saját kontóra eteti a balerinatanoncot, különben a kislánynak aznap nem jut étel. Ahol az utolsó közös kincset, a helyi klubot tervezik kaszinónak privatizálni. 

Ez itten a trailer, mert a teljes filmet sajnos elnyelték a szerzőijog-fetisiszta manók a Youtube-ról. Itt megnézhető esetleg az is spanyol nyelven.

 

 

Meseszerűen indul a film. Az iparváros aranykorában, az ötvenes években, az akkor még nyolcezres tagságú klub szilveszteri mulatságán orvost kér a konferanszié: az egyik vendég szülni kezdett. A bébi, Román felnőve (Ricardo Darín) a klub elnökségi tagja lesz. A kétezres évek krízisének mélypontján mindent megtesz, hogy megmentse a klubot - az ütött-kopott kényszer-retró második (első?) otthonukat, a szlömös kisváros utolsó emberi létformáját, immár azonban alig 200 taggal. A mentőakcióra (spoiler: majdnem) rámegy a házassága, miközben azzal is szembesülnie kell, hogy állástalanná vált fia Spanyolországba emigrál a kilátástalanságból.

Nem magányos harcos, a klub vezetése alapvetően mellete van, bár látni próbálkozásokat is a kollaborációra, de látni azt is, ahogy a klub elnöke, az idős Don Aquiles (José Luis López Vázquez) szívinfarktust kap, kórházban haldokolva a Holdtól (úgyis mint "Luna"), szülőhazája, a spanyolországi Galicia Holdjától búcsúzik. 

A klub, éppúgy mint saját otthonukban a tagok, számlákat tologat és bujkál a bírságok elől. Mindenki nyomorult a maga módján: az alkoholbeteg kosáredző (Eduardo Blanco), aki elriasztja a szétesettségével szíve választottját, a tánctanárnőt, a problémásnak tűnő kisfiával egyedül maradt, a férfiak által alaposan kihasznált bő negyvenes elnökségi tag, vagy éppen Román, akiről nem tudni, mennyire pótcselekvés (is) nála a klubmentés, illetve az ő felesége, a földrajztanárnő, aki nem bír tinédzser diákjaival.

Ekkor érkezik az ajánlat Román sráckori barátjától, az immár az önkormányzatnak dolgozó technokrata szakembertől: a tagság adja el a klubot, vonuljon le az ingatlanból. Tud beruházót is, kaszinó települne a klub helyére. Az ilyenkor szokásos érvek sorakoznak munkahelyek megmentéséről, újak teremtéséről és a megállíthatatlan fejlődésről. Kettejük nagy vitája több mint film: színházba való jelenet, s az a helyzet, hogy a bürokratát alakító Daniel Fanego van olyan remek színész, mint a szupersztár Darín.

A mindent eldöntő közgyűlésen feszülnek össze, és a titkos szavazáson persze hogy az eladás nyer, másmilyen végkifejletet bő tízezer kilométerrel északabbra forgattak volna. Viszont legalább nem fülkeforradalommal, mindössze 26:33 arányban. Nem csak ez sugallja, hogy talán nem minden kuka, hanem a keret: az ötvenes évekbeli szilveszteri mulatságon szóló zene (Siga el baile - egy másik leosztásban), ami nem csak felvidámít kicsit, de megengedi elképzelni, hogy akár innen is létezhet folytatás.

A bejegyzés trackback címe:

https://cineargentino.blog.hu/api/trackback/id/tr9113114924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.